Minden családban lappang egy titok - 45 év után tudtam meg az igazat...

Úgy érzem, képtelen vagyok ezt a terhet magamban hordozni. Ott ül a mellkasomon és szinte kiszorítja belőlem a lélegzetet is. A fejem sokszor zúg, mióta megtudtam és gyakorta úrrá lesz rajtam a szorongás.

Mit tegyek? - zakatol bennem, miközben leroskadok egy padra. Fogalmam sincs róla, egyáltalán kellene-e tennem valamit. Egy biztos, nem akarom tovább hordozni ezt a titkot. Meg kell osszam valakivel.

- Szia, uncsitesó! - hallom az ismerős hangot, majd lehuppan mellém anyukám testvérének a lánya.

- Szia, Andi – lehelem és fürkészően nézek rá. Vajon ő tudja? - suhan át az agyamon.

- Gyönyörű ez a kora őszi idő. Egyszerűen imádom – szippant nagyot a levegőből Andi, behunyt szemmel. - Bár az igazat megvallva egy jó erős feketének is örülnék most. Nincs kedved a park helyett inkább egy kávézóban beszélgetni? - csacsogja.

- Nem. Nem szeretnék most emberek közé menni. Ez nem olyan téma – vágom rá.
- Oké – ráncolja a homlokát Andi. - Valami baj van?

Hogyan mondjam? Hogyan kezdjem? Aztán csak belevágok.

Sosem sejtett családi titok

- A múlt hétvégén kicsit rendezgettem anyu lakását. A halála után nem igazán volt hozzá erőm, de úgy éreztem, majdnem fél év elteltével, ideje lenne legalább a ruháit kipakolni, az iratokat átnézni... ilyesmi.

- Sajnálom. Tudom, hogy ez nagyon nehéz – simítja meg a kezemet az unokatestvérem. - Nekem is az volt, amikor az én anyukám ment el. Bár nekem legalább apa megmaradt...

- Hát igen... - nyögöm és a torkomban hatalmas gombóc gyűlik. Tényleg nincs már senkim. Apa 8 éve halt meg, anya fél éve. Voltaképpen egyedül maradtam, mint a kisujjam... majdnem.

- Ha bármiben segítségre lenne szükséged, szólj! Mondtam már hónapokkal ezelőtt. Nem kell egyedül végigcsinálnod. Itt vagyok neked. Hiszen olyan, mintha testvérek lennénk. Ha már valódi testvére egyikünknek sincs.

Itt az alkalom! - hasít belém hirtelen.

- Ami azt illeti... nos, amikor a szüleim iratait néztem át, tudod, abban a zárható fadobozban, amit sosem engedtek, hogy kinyissunk – arra hivatkozva, hogy komoly, hivatalos dokumentumok vannak benne –, találtam valamit. Ezért is akartam beszélni veled. Egyszerűen nem tudom, mire véljem a dolgot, nem tudom, mit tegyek – a kétségbeesés megint eluralkodik rajtam.

- Mit találtál? Mi borított ki így?

- Tegnap tudtam meg, 45 évesen, teljesen véletlenül, egy születési anyakönyvi kivonatból, hogy van egy három évvel idősebb nővérem!

- Úristen... - Andi csak ennyit tud mondani. - Úristen! - ismétli.

Eszerint ő sem tudta. Pedig a szüleink testvérek voltak és Évának – Andi anyukájának - tudnia kellett róla. De már ő sem tud beszélni erről.

- Érted ezt? Az anyámnak volt egy másik lánya! Egy másik férfitől! Még apám előtt. És apám tudta, különben nem ott, abban a dobozban tartották volna az anyakönyvi kivonatot.

- És most hol van a féltestvéred?

- Nem tudom. Azt sem hogy él-e? Nem tudok semmit.

Legalább apa halála után elmondhatta volna anyám – ha esetleg addig miatta nem akarták a tudomásomra hozni. De nem. Képesek voltak magyarázat nélkül itt hagyni, tudva azt, hogy ha ők elmennek, akkor meg fogom találni az iratok között az eltitkolt féltestvérem születési anyakönyvi kivonatát. Mégis miért tették ezt? Hogy tehették? És én most mit tegyek?

Tényleg nem tudom, mit kéne tennem. Nyomozni? Megtudni ki ő? Miért mondott le róla az anyám? Vagy csak hagyni... hagyni, ahogyan ők hagyták? Mintha mi sem történt volna és sosem született volna egy féltestvérem...

V. M. története

Nyitókép: Shutterstock