Az utolsó órákban tett vallomás

Nem tartom magam jó embernek, jó feleségnek, jó társnak, jó anyának. Abszolút nem vagyok jó. Hogy miért látom magam ennyire negatívan? Hadd meséljem el a történetemet.

Katonafeleség voltam. Akinek van a közvetlen közelében katona, az tudja, hogy ez a hivatás mit von maga után. Három év teljes, felhőtlen boldogság után a férjemet behívták a sereghez, elragadták mellőlem országhatáron túlra - helytállni a bajban. Igyekezett minél többször eltávot kérni. Egy darabig ez működött is, de aztán nagy szükség lett rá a fronton és nem tudott hazatérni hozzám.

- Sajnálom, Anett. Amint tudok, hazamegyek! – esdekelt egyszer a telefonban. A mellkasomhoz szorítottam a vezetékestelefon kagylóját és zokogtam. Nem akartam, hogy a férjem hallja a szomorúságomat, különben nem tudott volna rendesen helytállni ott, ahol most nagyobb szükség volt rá, mint nekem. Mert mi így működtünk; ha az egyikünk nem volt a helyzet magaslatán, az kihatott a másikra. Ezért kurta búcsúval bontottuk a vonalat.

Egy napon, a postára mentem a felhalmozódott küldemények miatt. Amennyit csak tudtam, nem tartózkodtam otthon. Hol a szüleimnél voltam, hol az anyósomban és apósomban tartottam a lelket.
Kifelé jövet az épületből, elméláztam a borítékok nézegetésében – kerestem a férjem levelét – és nem figyeltem az orrom elé. Csúnyán beleütköztem egy férfiba, ami a kezemben volt boríték, szanaszét hullott a földre.

- Jaj! Sajnálom asszonyom, hadd segítsek! – együtt vadásztuk össze az elejtett holmimat, majd miután nem hagyta, hogy egyedül vállaljam a felelősséget az ütközésért, engesztelés képpen elhívtam egy elviteles kávéra. Nehezen akarta elfogadni az ajánlatom, de én úgy éreztem, hogy ez a minimum.
Tudatában voltam, hogy míg ezzel a jóképű, random idegennel kávézom és sétálok, addig a férjem a fronton van és gyötrődik, mert nem tud hozzám hazatérni. Engem is bántott ez. Viszont a kedves férfi mellett tompult a hiányérzetem. Jókat beszélgettünk. Elmondhattam neki mindent, ami a szívemet nyomta.

Forrás: Shutterstock

Másfél hónap után rendszeresen összejártunk, testileg-lelkileg átadtam neki magam, de sosem maradhatott nálam. Így is tömérdek határt léptem át. Ráadásul nem sokkal később a férjem is hazatért, egy teljes hónapra. Akkor minden időt kihasználtam vele, a szeretőmmel nem is találkoztam.Amikor azonban megint egyedül maradtam, ő is visszatáncolt az életembe.

A környezetemben senki nem tudta, hogy megcsalom a hős katonámat. És arról sem, hogy két hónap múlva kiderült, terhes vagyok. Azonban amikor már nem tudtam titkolni, muszáj volt színt vallanom. Hogy melyik férfié volt a gyerek? Akkor még fogalmam sem volt. A várandósságom alatt is végig egyedül voltam. A férjem gyakrabban telefonált, mert gyorsabbnak bizonyult a levélnél.

A szülésre sem tudott hazatérni, a család támogatott és a szeretőm, tisztes távolból. A férjem volt a legboldogabb férfi a világon, mikor a telefonba belegügyögött a babánk. Én pedig sírtam, mert már tudtam azt, amit ő még nem... s nem is akartam neki elmondani, azonban olyasmi történt, amire nem számítottam.

Mikor a kislányom négy éves volt már, egyik nap csörgött a telefon. Egy magyar kórházból hívtak, hogy szóljanak, a férjem látni szeretne, mert talán csak órái, jobb esetben napjai lehetnek hátra.
- Ho... hogy micsoda?! Mit akar ez jelenteni, s én miért csak most tudom meg ezt?! – Azt felelték, hogy a férjemet teljes titokban szállították haza. Tűzvonalba került. Előzetesen ennyit mondtak el telefonon. Fogtam a gyereket és már siettem is be a kórházba, ahol mindkettőnk családja már ott várt rám. Már mind elbúcsúzták tőle.

Én is bementem hozzá a kislánnyal, akinek erőtlenül megsimogatta a haját. Én csak sírtam, de nem elsősorban a közelgő gyásztól. Amikor a férjem megkérdezte, miért sírok, azt feleltem, mert nem a te kislányodat dédelgeted. Majd csak némán néztük egymást, míg az egyenletes gépi csipogás, egységes sípolásba váltott...

Anett történetét Pokk Brigitta jegyezte le

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek