Irodalmi művek, amelyek szerint az erőszak és a bántalmazás része a szerelemnek

Sorra vették a kedvenc gyerekkori meséimet, a kedvenc költőimet és íróimat, kiragadva egy-egy példát tőlük. Lassan derengeni kezdett, miről írnak, s bevallom, teljesen lefagytam. Több napra volt szükségem, hogy az egészet megemésszem. Azért kellett ennyi idő, mert rádöbbentem, hogy felnőttem egy szubkultúrában, ahogyan mindenki más: ugyanazokat a meséket favorizálták a szüleink, ugyanazokat a költőket, írókat tanultuk az iskolában. Szerettem őket. A meséket is, a költőket, írókat, filmeket is. De amikor a cikket olvastam döbbentem arra rá, hogy milyen hihetetlenül erősen formáltak, hipnotizáltak és indítottak el káros irányba.

Az olvasott cikk hatására egy kurzuson is részt vettem a témában, mert szerettem volna többet tudni a témáról, melynek fókuszában az állt, hogy vajon azok az alkotások, művek, melyeken felnőnek, milyen irányba formálják a kislányokat. Hogyan manipulálják és tanítják őket arra, hogy az erőszak és a bántalmazás normális és a szerelem része.

Gondoljon bele egy percre mindenki, milyen hidegzuhanyként ért az egész. Hiszen korábban ebbe soha nem gondoltam bele sem én, sem a környezetem. Mindenki normálisnak fogadta el ezeket a történeteket, eszébe sem jutott senkinek, hogy ez gond lehet. Szerettem ezeket a történeteket, egy világ omlott össze bennem, hogy akkor most mehet mind a kukába? Vagy elég lesz csak más szemmel olvasni, nézni azokat?

A kurzus még nagyobb döbbenetet okozott.

De miről is szól ez az egész?

Nos, arról, hogy ha megnézzük, a költők és az írók nagy százaléka, akikről az iskolában tanulunk, bizony komoly gondokkal küzdöttek. Kicsapongó életet éltek, aminek nemi- és halálos betegségek lettek az eredményei. Folyton megcsalták a társukat, feleségüket, szeretőket tartottak. Az pedig, amit a szeretet címszó alatt értettek, köszönőviszonyban sem volt a valódi szeretettel, szerelemmel.

Tudjuk-e, hogy például Ady Endre Héja-nász az avaron című verse egyértelműen leírja egy őrült és beteg ragaszkodás pontos mikéntjét? S azt vajon tanították-e, hogy Szabó Lőrinc, akinek imádom a verseit, két nőt is öngyilkosságba kergetett, akik közül az egyik ugyan túlélte, de élete végéig Stockholm-szindrómával küzdött és soha nem tudott megszabadulni a költőtől, annak halála után sem?
S akkor még nem beszéltem a Szépség és a Szörnyeteg című meséről. Ez csak egy a sok közül, ami vészesen tévútra vezet. Azért, mert egy idealizált képet mutat egy ragadózóról, akit ha elég jól szeret az egyszeri kislány, akkor majd megmenti, kiszereti a bajából és minden gyönyörű lesz.

Nos, ez egyáltalán nem igaz. Ugyanis egy szörnyeteg esetében teljesen mindegy, mit és hogyan csinálunk, mindenképpen áldozatokká válunk. Rengeteg szakirodalom született már a témában, érdemes utánaolvasni az egész rendszer működésének. De említhetném az óriási bestseller, A szürke ötven árnyalata, vagy a 9 és fél hét című sikerfilmeket is. Egyértelműen nem egészséges kapcsolódásokról szólnak, mégis tömegek nézték, vették és rengeteg nő kezdett álmodozni egy ilyen perzselő, őrült szerelemről, szenvedélyről.

S innen már egyenes út vezetett ahhoz, hogy egy tömeges, torz kép alakuljon ki a szerelemről, szenvedélyről.

Szóval, azt hiszem, itt az ideje átkonvertálni, mit tanítunk a gyerekeinknek. Át kell gondolni, mire neveljük a kislányokat. Bálint Natália gondolatai tűpontosan fogalmazzák meg ezt a problémakört.

„Ha ez tudatosult volna a vers olvasásakor, személyes tapasztalatok nélkül is könnyedén rájöhettem volna, hogy ez nem szerelem, és nem is egészséges. Hiszen ez a hozzáállás, a követelőző, önző, elnyomó érzelmi terror két nő önkezével történt halálához vezetett. Erről nem írnak a könyvek, nem tanítják meg a gyerekeknek, fiatal felnőtteknek. Úgy mutogatják ezt az egyébként zseniális költőt, mintha fel kellene rá nézni.

Sokáig a kedvencem is volt, és elfogadtam, hogy amit ír, amögött lélek van. Pedig csak önzés volt. És az önzés sohasem szeretet. Ma már valószínűsítem, hogy Szabó Lőrinc is nárcisztikus személyiségzavarral rendelkezett, ahogyan nagyon sok más költő is, akik állandó áldozati szerepükkel leplezték, hogy valójában ők az antiszociálisok, ők keserítenek meg maguk körül életeket, miközben lényükből fakadóan ők sosem lesznek képesek és alkalmasak szeretni. Önmagukat sem, másokat sem".

Nyitókép: Shutterstock