Huszonnyolc éves voltam, mikor az életem egy betegség hatására megváltozott. Emlékszem, egy kedd esti, sokadszor kipróbált edzés után egy szerdai, májusi napon halvány, apró bizsergés kezdődött el a lábujjaimban.
Jelentéktelennek ítéltem, mondván, hogy az előző napi edzésem során brutális izomlázam volt. Aznap éjszaka nem aludtam sokat. Péntekre már olyannyira eluralta testemet a fura érzet és a fájdalom, hogy egyedül hazamenni sem tudtam. Ehhez jött a torokfájás. Szombatra már a wc-ről sem bírtam felállni. Szó szerint fel kellett húznom magam az ajtófélfába kapaszkodva, és eljutni a közel 2 méterre lévő szobám ágyához. Lefeküdtem. Telefon. Ügyelet. Javaslat: reumatológia, neurológia.
A hétfői napon készült röntgen is - találgatások már voltak: idegbecsípődés, sérv. Akkor még senki sem tudhatta, hogy a szervezetem önmaga ellen fordul, és eluralva a testem élet-halál közé sodor. Sem ülve, sem fekve, állva meg pláne nem bírtam megmaradni. A reflex és szemvizsgálat során megkértek, hogy álljak fel, de ekkor a testem összeesett: nyaktól lefele nem éreztem, hol és hogyan terülnek el végtagjaim a padlón. A neurológiai osztályra már kocsival vittek.
Bent kell maradnom, infúzióra kötnek, és másnap agyvizet vesznek - de nem vettek. A következő nap sem. Teltek a napok - eredménytelenül. Már tudom, hogy az egyhetes ott tartózkodásom alatt csak időt vesztettem. Időt a gyógyulásom kárára.
Pszichológust is küldtek, aki jól be is utalt a zárt osztályra. Méghozzá 6-8 hétre! Egy torok vizsgálatra hivatkozva közölték: beképzelem a fájdalmat. De persze az életbevágóan fontos agyvíz vizsgálatot csak nem végezték el.
A családi, baráti, kollegiális összetartásnak és vehemenciánknak hála, egy pénteki napon megtörtént a gerinccsapolás. Az odáig vezető 5 napot senkinek sem kívánom ott eltölteni, ahol nekem "sikerült". 2 óra elteltével megállapították: életveszélyes állapotban vagyok, azonnal a kismegőrzőbe kell vinniük, és gépekkel tovább figyelni az állapotomat.
Az állapotom romlott: lélegeztető gépre kapcsoltak, tudatomnál voltam. Katéter, infúzió, levegő az orrba, gyomorszonda. Újabb gerinccsapolás, csontvelővétel, vizsgálat leukémiára. A közel 1 hónapos kórházi tartózkodásom alatt annyira fel tudtak erősíteni, hogy átkerülhessek egy rehabilitációs központba.
A következő időszakban hullámzott az állapotom. Konduktori, ergoterapeutai kezelések, gyógytorna, masszázs mellett sem indult be a javulás. Az állapotomról addigra már az ország másik részén - Pécsett - is tudtak. Lekerültem az ottani klinikára. Kellő emberség, kellő szakmai tapasztalat fogadott - és nem utolsó sorban lelki megnyugvás.
Így újrakezdhettem a rehabilitációt. Megértettem, hogy milyen súlyos állapotban voltam, és a gyógyulásom nem lesz könnyű - valamint sosem leszek már a régi. Elfogadtam az állapotomat, és elkezdtem kizárólag magamra fókuszálni. A testemre. Elindult a javulás. Két lábon, egy bottal tértem haza 2014. december elején. Az egész idegrendszerem érintett: a vegetatív, a szenzoros és a motoros rész is. Az elmúlt időszakban még volt javulás, főként a mozgásban. Jelenleg stagnálok. A bot lehet, hogy életem végéig elkísér a jelenlegi maradványtünetekkel együtt.
Azóta mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy minél több emberhez eljusson: létezik ilyen betegség - és akkor talán időben felismerik, és megfelelően kezelhetik. Mert ezen múlik, hogy lesz-e esélye a betegnek a teljes felépülésre. Már 70 érintettel tudtam kapcsolatba lépni, én pedig átértékeltem az életet.
Cilárik Adrienn
Nyitókép: iStockphoto
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
