Meddő a gyerekem! Így már sosem lesz belőlem nagymama…

Az élet egyik legnagyobb tragédiája, ha pont annak nem születhet gyermeke, aki mindennél jobban vágyik egy csöppségre. A természet azonban sokszor elég gonosz tréfát űz az emberrel. A traumával, a fájdalommal és a veszteséggel pedig mindenki máshogy küzd meg. A meddőséget viszont nem lehet feldolgozni, főleg akkor, ha az nem csak egy valakinek az életét teszi tönkre.

Elsőre úgy tűnhet, hogy a meddőségem csak a saját problémám, hiszen az én testem az, amelyik meghibásodott, nem működik megfelelően. Az ismerőseim és a barátaim szerint kedves, segítőkész, néha persze elég háklis, de kiismerhető és kezelhető személyiség vagyok. Egy átlagos nő. Se túl magas, se túl vékony, a hajam és a szemem is barna, sokan úgy sétálnak el mellettem, hogy észre se vesznek. Nem látszik rajtam, hogy meddő vagyok.

Picit talán lefogytam, mivel azután, hogy kijöttem az orvostól napokig egy falat sem ment le a torkomon. A páromnak úgy kellett belém diktálnia az ételt, ám semminek sem éreztem az ízét, csak nyeltem és teljesen mindegy volt, mit tesznek elém. Nem tudnám megmondani, mit csináltam abban a pár napban, fürödtem-e egyáltalán és ki szólt be, hogy nem megyek dolgozni?

Teljesen tompa voltam, és nem emlékszem, hogyan ébredtem és tértem vissza a való világba. Egyszer csak ott álltam az előszobatükör előtt, néztem magam, végigsimítottam a hasamon, éreztem a testem melegét, és próbáltam észrevenni a meddőség jeleit. De nem láttam semmit. Az arcom ugyan kissé beesett, de olyan voltam, mint a megelőző húsz évben. Behunytam a szemem és megpróbáltam bekúszni a hasamba, a méhembe és megérteni, mit jelent az, hogy soha nem lehet kisbabám. Érzek-e bármi változást?

De semmit nem sikerült kitapogatni a lelki szemeimmel.

Letusoltam, felöltöztem és már vettem volna a cipőmet, amikor a párom megjelent mögöttem és halkan megkérdezte, hová megyek? Megálltam és a szemébe néztem. Megpróbáltam időt nyerni, hiszen pontosan én sem tudtam, hová készülök, elveszítettem az időérzékemet, könnyen lehetett hétfő délelőtt, de akár szombat kora este is. Úgy éreztem, hogy percek teltek el addigra, mire kinyögtem a választ, hogy megyek anyához, elmondom neki, mi történt.

Forrás: Shutterstock

A párom ekkor megfogta a kezemet és együtt léptünk ki az ajtón. Elkísért a szülői házba, ahol szükségem is volt a támogatásra. Anyával napokig nem beszéltem, de ebben semmi rendkívüli nem volt, néha megesnek ilyen szünetek a kapcsolatunkban, viszont nem tudom, hogy képzeltem azt, hogy egy ilyen horderejű dolgot, amit még fel sem fogtam teljesen, mégis képes leszek hangosan kimondani. Ráadásul az anyám előtt, aki világ életében mindent kritizált rajtam. Sosem voltam tökéletes számára. Egyke gyermek vagyok, és majd pont egy ilyen hiba miatt lesz megértő velem?

Nem forogtak a fogaskerekek a fejemben. Máskülönben tuti nem megyek át hozzá, biztos hogy nem ilyen korán, ugyanis annak ellenére is sebezhető maradtam, hogy a párom elkísért. Az agyam ebben az időszakban szinte mindent blokkolt, mert nem emlékszem arra, hogyan léptünk be a házba, mikor ültünk le és hogy mondtam ki a diagnózist. Egy valami viszont beleégett az elmémbe: anya tekintetét és mondatát sosem fogom elfelejteni.

Akkor így már sosem lesz belőlem nagymama...

Ennyit tudott mondani. Éreztem a hangjában, a testbeszédében és láttam az arcán, a szemében a megvetést. Engem hibáztat azért, amiért belőle nem lehet nagymama. Magát sajnálta, sajnáltatta, hiszen megfosztom őt az unokáktól, attól hogy megélhesse, amire régóta vágyott. A szavai kijózanítottak, és szinte azonnal megszűnt az agyamra telepedő köd, éreztem a külvilágot, azt ahogy a párom teljes erőből szorítja a kezem. Nem tudom, hogy azért fogott-e, hogy visszatartson, nehogy rátámadják anyára, vagy magát fékezte, nehogy ő essen neki az anyósának.

Felálltam, szó nélkül eljöttünk, még az ajtót sem csaptuk be magunk mögött. Ennek a történetnek lassan két évtizede, és míg én meg tudtam barátkozni a sorsommal, addig anya még most is sértve érzi magát. Gyászolja a meg nem született unokáit, miközben látszólag egy percig nem érdekelte, én mit érzek, hogy vagyok, túlélem-e mindezt. Ha gondolt is ezekre, nekem nem mondott semmit. Anyám szavai pedig jobban fájtak, mint az, hogy meddő lettem.

Ághy Melinda

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek