A meddőség nem stigma - muszáj beszélni róla!

És arról is, hogy ez a milyen iszonyatos testi-lelki megterheléssel járt számukra. Őszintén örülök neki, hogy végre vannak olyan emberek, akik ki mernek állni, és elmesélik a küzdelmüket. Ahelyett, hogy elbújnának a világ elől, és teljes titokban vívnák a babáért folytatott harcukat. Nem véletlen nevezem harcnak, mert ez bizony borzasztóan megterhelő a szülőjelöltek számára.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mit dumálok én, akinek van egy természetes úton fogant csodálatos gyermeke. Valóban eszméletlenül szerencsés vagyok, hogy a kislányom megszülethetett. De az előző párommal nem így történt a dolog. Így első kézből tudom, milyen az, ha valakinek a párja meddő. Megkockáztatom, hogy az még keményebb menet, ha a férfi az, mert a nők szerintem könnyebben beszélnek az érzelmeikről. Sajnos az én exem nem szívesen beszélt erről, amikor pedig igen, akkor elég szűkszavú volt - így teljes egészében nem tudom, hogy ő min ment át pontosan. De a másik oldalt nagyon is jól ismerem.

Ültem a wc-n, kezemben a teszttel. Bámultam a fehér csempét, számoltam a másodperceket, és közben imádkoztam, hogy megjelenjen a második csík is. Aztán már a tizedik teszten voltam túl, de hiába számoltam a másodperceket, hiába imádkoztam, még mindig nem történt semmi. És akkor elkezdett beszélni a kisördög a vállamon: "Már majdnem eltelt a 12 hónap, itt valami tutira nem stimmel!"

Aztán jöttek a vizsgálatok. Kiderült, amit már sejtettünk, hogy nálam minden oké - a páromnál viszont nem. Azért mondom, hogy sejtettük, mert az exemnek volt egy hormonális betegsége, ami elég okot adott a gyanúra. Borzasztóan szégyellte, hogy ezzel a betegséggel küzd. Annyira, hogy a gyógyszereiért mindig olyan városok patikáiba ment, ahol biztosan nem ismerik. És én hiába mondtam neki, hogy ezen az égvilágon semmi szégyellnivaló nincsen, nem hatották meg a szavaim. Talán egy terápia segített volna - ezt már sosem tudjuk meg. Túl sok a "ha" és a "volna".

Meg sem adta magának az esélyt arra, hogy kiderüljön, mi lenne, ha... Inkább megkért, hogy keressek valakit, aki boldoggá tud tenni - tudta, hogy mennyire vágyom egy kisbabára. Felvetettem az örökbefogadás és a spermadonor opciókat is, de mindkettőtől elzárkózott.

És ezért örülök annak, hogy egyre többen állnak nyilvánosság elé például a lombikprogrammal - akár sikeres volt, akár nem. Mert ezekről beszélni KELL. A mi kapcsolatunk nem élte túl ezt a próbatételt. Úgy érzem, hogy az egész meddőség, a nem "természetes" úton való teherbeesés problémaköre még mindig rejtegetni valónak, szinte szégyenfoltnak számítanak. De nem azok! Miért is lennének?

Sokkal több párt, több embert érintenek, mint gondolnád. A KSH adatai szerint Magyarországon 4-5%-ra tehető a meddő személyek száma. Tehát, ha a Facebookon van mondjuk, 400 ismerősöd, közülük tizenhatan jó eséllyel meddők. Durva, nem igaz? És lefogadom, hogy közülük legalább nyolcan szégyenkeznek a közmegítélés és a téves berögződések miatt.

Beszéljünk erről! Segítsünk, hogy senki se érezze magát emiatt kevesebbnek. És legfőképpen: ha tudtok sikersztorit, osszátok meg! Lehet, hogy valakinek, aki már éppen feladná, pont ez fog segíteni folytatni a harcot. Szóval, hajrá Ziták, hajrá Giannik!

Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?

Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)
Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock