Nincs értelme élnem, ha nem szülhetek neked...
"Ki kellett vennünk a méhét. Sajnálom, de nem lehet gyermeke" - mondta az orvos. A nő csak nézett maga elé, majd hirtelen kitépte magából az infúziót, és őrjöngve a sebészre támadt. Szerencsére a tudata megkímélte ettől az emléktől. A következő hetek és hónapok kínjaitól azonban nem...
Akkor már csendben tűrt, álomszerű kábaságban sodródott az eseményekkel. Megköszönte a dokinak, hogy nem tett feljelentést. Engedelmesen kivárta a lábadozási időt. Némán hallgatta az anyja zokogását.
Éppúgy, mint a nővére flegma megjegyzéseit: "Örülj, hogy így alakult! Éld az életed, én meghülyülök a kölykeimtől. Az a rohadt szoptatás! Nézd, milyenek lettek a csöcseim!" És felrántotta magán a pólót... Hogy a szokásos önzése hajtotta-e, vagy a maga morbid módján vigasztalni akarta, nem derült ki. Egy biztos: ezzel aztán nem segített rajta...
Igazából semmi nem segített. Próbálta folytatni az életét, de az már nem volt ugyanaz. Dolgozott, hazament Tomihoz, tévét néztek, aludtak. Pedig a férjével szívesen beszélt volna a történtekről, csakhogy ő hallgatott, mint valami űzött vadnyugati hős - egyre súlyosabban, és egyre komorabban.
Néha azt érezte, ordítani kéne: "A büdös életbe! Mondj már valamit! Nem erről szól egy házasság? Nem kéne megosztanunk egymással a fájdalmunkat?!" De egyikük sem bírt megszólalni. Tomi nagycsaládban nőtt fel. Ezért már az első percben megegyeztek, hogy sok gyereket akarnak - erre nemhogy sok, hanem egy baba sem lesz. Mit mondhatna ezek után a férfinak?
A napok csendes reménytelenségbe vesztek. Reggelente nem érzett mást, csak végtelen fájdalmat. Aztán egyszer csak rájött, hogy egyáltalán nem muszáj folytatnia. A gondolattól megkönnyebbült. Kiszáll - szimbolikusan, és szó szerint is.
Persze nem az ablakon - bár a nyolcadikon laknak -, mert eszében sincs egy csomó ember arcába tolni a holtteste látványát. Kinézett magának egy sziklát egy szép helyen, ahová régen kirándulni jártak. Búcsúlevelet írt Tominak és a többieknek (a nővérének csak ennyit: "Szeresd a kölykeidet, te hülye!"), és útnak indult.
"Mindenkinek jobb lesz" - szögezte le magában, mikor már a szikla tetejéről szemlélte az alatta elterülő tájat. De azért sírt. Sajnálta a férjét, a házasságát, önmagát. Ugrani akart, csakhogy a teste nem engedelmeskedett, bármennyire elszántan vágyta is az agya a halált. De nem adta fel. Beleordított a szakadék fölött úszó kékségbe, hogy erőt nyerjen az őrjöngésből, a hangja pedig, mint sebzett vadé, hörgő fájdalommal töltötte be a tájat.
Már kis híján elrugaszkodott, mikor lentről válasz érkezett: állatias, magából kiforduló üvöltés. Talán még rémisztőbb, mint az övé. Lenézett. A távolság miatt csak egy aprócska alakot látott, de a piros túrakabát kétségtelenné tette, hogy Tomi az.
Nézték egymást: egyikük fenn, a másik lent. Nemcsak a szikla magassága választotta el őket, hanem az elmúlt hónapok némasága is. A nő újra üvöltött, kétségbeesett akarással. De hiába akart ugrani, belemerevedett a mozdulatba - mert lentről rögtön érkezett a válasz, az övéhez hasonló gyötrődéssel és elszántsággal.
És akkor a némaságuk gátja végre átszakadt. Felelgettek egymásnak, mint a farkasok - mert a fájdalomra, ami marcangolta őket, nem volt emberi szó, csak artikulálatlan ordítás. Minden kiáltással gyógyult egy kicsit a lelkük. Míg végül a nő hátralépett a szikla szélétől, és elindult lefelé, hogy szavakkal is megpróbálják megérteni egymást...
Nyitókép: Shutterstock