Fogalmam sincs, hogyan és miből, de tisztességgel felneveltem a gyermekemet

Ha visszamehetnék az időben, akkor vagy mindent, vagy éppen semmit sem csinálnék másként az életemben. Önmagában nehéz volt, hogy a szülői szerepben hirtelen egyedül kellett helytállnom. Először nem egyedülálló szülőként, hanem özvegy, magányos nőként tekintettem magamra, aki arra kényszerült, hogy egymaga birkózzon meg egy kétemberes feladattal. Miután Emma édesapját lekapcsolták a lélegeztetőgépről, azt hittem, hogy a fájdalommal nem fogok tudni megküzdeni, és nem leszek elég erős ahhoz, hogy túléljem a kínt, amit a halálakor éreztem.

Nem volt választásom. Muszáj volt otthont teremtenem a gyermekemnek. Sikerült vennem egy lakást, majd éjt nappallá téve dolgoztam, hogy rendezni tudjam az adósságaimat. A kislányom első születésnapjára ezt sikerült is kivitelezni, de addig minden nap anyukámék vigyáztak rá. Szerettem volna minden percet Emmának szentelni, de akkor úgy éreztem, hogy a döntésemmel helyesen cselekedtem. A lányom minden pillanatban hiányzott, és folyton arra vágytam, hogy érezhessem a bőrét, az illatát, az apró szívének a dobbanását. Azt hittem, hogy akkor jól döntöttem, de végül súlyos árat fizettem ezért.

Ahogy Emma cseperedett, én ugyanazon a munkahelyen maradtam, azonban sokat dolgoztam, és minden este későn, este 10 után értem haza. Emlékszem, ő minden alkalommal várt engem az ablakban. A cipőkopogásomból hallotta, hogy én jövök haza, de szerintem még azt is tudta, mikor szálltam le a buszról.

Emma gyerekkora rendkívül nehéz volt. Mindössze 110-120 000 forintból éltünk, és a nehéz helyzetekben csakis anyuékra számíthattunk. Fájt, amikor a gyerekemnek nemet kellett mondanom szinte mindenre, amire vágyott. Fogalma sem volt, mennyire kevés pénzből éltünk, csupán azt fogta fel, hogy nem tehettünk meg mindent. Csak apránként tudtam neki összespórolni a pénzt azokra a ruhadarabokra, programokra vagy élményekre, amelyekről álmodozott. Számos dolgot meg kellett vonnom magamtól, a fizetésem leginkább csak a túlélésre volt elég, ami köszönőviszonyban sincs azzal, amit életnek hívunk.

Ha visszamehetnék a kezdetekhez, akkor úgy alakítanám az életemet, hogy több időt tölthessek Emmával. Olyan munkát választanék, ami ezt lehetővé tenné, mégis tudnám számunkra biztosítani az anyagi jólétet. Látom, hogy amit hosszú távon helyesnek hittem, az sokkal többet vett el tőlünk, mint amennyit adott számunkra. Ha belekerülünk egy ilyen élethelyzetbe, akkor csak a túlélés hajt minket, és fel sem mérjük az esetleges következményeket. Mégis, semmit sem csinálnék másképp az életemben.

Nyitókép: Shutterstock