Nem akartam elhinni, hogy egyedülálló anya lettem...

Az az általános elképzelés, hogy egy gyereket egyedül nevelni szívás. Valóban az, legalábbis az elején. Igazság szerint már fél éve egyedül tolom a szekeret, de ez csak nemrég tudatosult bennem.

Eddig csak édes álmokba ringattam magam, és vártam valamire, ami végül nem jött el. Hosszú hónapokon keresztül dédelgettem egy illúziót, majd mint derült égből atombomba, pofán csapott a zord valóság. Másodpercek leforgása alatt hullott darabokra a világom, úgy futott át rajtam a jéghideg felismerés, mint mikor gyerekkoromban az osztálytársam nyakonöntött egy vödör hóval.

Nem vágytam semmi másra, csak eltűnni a föld színéről - egy olyan helyre, ahol nincsenek érzések. Nem akartam átélni ezt a fájdalmat, úgy éreztem, hogy ezt most nem fogom kibírni. Biztos voltam benne, hogy nekem itt most végem. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörtént. Vártam, hogy mikor ébredek fel a lidérces rémálmomból.

Nem ébredtem fel. Ez TÉNYLEG velem történik, és TÉNYLEG egyedül maradtam vele. Ezzel a tündéri, okos, jószívű kisfiúval. Neki csak én vagyok egyedüli biztos pont ebben a rohadt világban - úgyhogy erősnek kell maradnom. Legszívesebben összeomlanék, és porrá égetnék mindent magam mögött. Aztán ránézek a fiamra, és meglátom az ártatlan tekintetében azt a bizalmat és csodálatot. Megrázom magam, és nem adom fel. Nem adhatom fel, megmutatom neki, hogy milyen szép életünk lehet.

Elestem, de küzdök tovább, új álmokért, egy jobb életért. Én is ember vagyok, látott sírni, látta a mélypontomat. Most pedig látja, ahogy felállok. Megint. Azt hiszem, ennél nincs nagyobb lecke, nincs jobb példa. Rossz dolgok történnek, és az élet sokszor fájdalmasan igazságtalan. Szabad sírni, szabad padlóra kerülni. Megengedhetem magamnak, hogy elessek, nyalogassam a sebeim - ha utána felállok és megyek tovább.

Forrás: Shutterstock

Lehet, hogy nem én vagyok a világ legjobb anyukája, és egyáltalán nem biztos, hogy jól csinálom, amit csinálok. Viszont afelől semmi kétségem, hogy a gyerekem csak akkor van jól, ha én is jól vagyok. Ehhez viszont az kell, hogy megéljem az érzéseim, minden fájdalommal együtt, hogy aztán el tudjam engedni őket. Az én szüleim sohasem beszéltek nekem az érzéseikről.

Aztán, mikor nagyjából 13 évesen rádöbbentem, hogy nekik is vannak könnyeik, fájdalmaik, kételyeik, valami egészen furcsa, megfogalmazhatatlan, szorító érzés fogott el. Azóta sem tudom szavakká formálni, amit akkor éreztem. Annyit viszont tudok, hogy én nem akarom, hogy a fiam így érezze magát.

Igenis beszélni kell arról, ami bennünk van! Ez a legnehezebb az anyaságban, nem a napi rutin. Persze nem azt mondom, hogy egyszerű egy három éves gyereket menedzseli minden nap tök egyedül, munka mellett. Ahogyan az új élet tervezgetése, szervezése is körülbelül annyira egyszerű ebben a helyzetben, mint egy differenciálegyenlet megoldása fejben. Viszont ez mind-mind eltörpül a dolog érzelmi oldala mellett. Minden egyes szülői értekezletbe, óvodai családi fotózásba, családi kézműves délutánba belehal a lelkem egy kis darabkája.

Fiatalon lettem anya, nem volt időm felkészülni, felnőni teljesen - akármennyire is vágytam rá. Sosem gondoltam volna, hogy egyedül maradok, nem számoltam ezzel. Pedig kellett volna. Ez a nem mindennapi helyzet - nevezzük lelki sokknak, sorsdöntő pillanatnak -, hozzásegített ahhoz, hogy beérjek anyaként, emberként. Felnőttem. Felelősséggel tartozom, felelősséget vállalok magamért, és a gyerekemért. Egyedül én tudok változtatni a sorsomon, és ezáltal az ő sorsán is. Ennél nem kell nagyobb motiváció.

Vitéz Sára

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?