Most üvölteni kellene, de egy hang sem jön ki a torkomon - viszlát, anyu!

Tudtam, hogy el fog jönni ez a nap, de azt reméltem, hogy csak sokára. Hogyan lehet egyáltalán elfogadni, hogy valaki, akit mindennél jobban szeretek, egyszerűen nincs többé? Nem bírom felfogni, hogy az egyik pillanatban még fogom a kezét, aztán már nem. Csak ürességet érzek, pedig tudom, hogy sírni, toporzékolni és üvölteni kellene, de megszólalni sem tudok.

Hajnalban csörrent meg a telefon. Ettől a pillanattól rettegtem már hónapok óta. Ha ilyenkor hív valaki, az jó hír nem lehet - mégis reménykedtem. A kezembe vettem, majd néztem a kijelzőn felbukkanó nevet. Apa volt. Akkor már tudtam, hogy vége. Felvettem, de már nem is emlékszem, hogyan szóltam bele, csak a zokogást hallottam. Úgy emlékszem, hogy egy szó sem hangzott el köztünk, nem tudtunk beszélni, de nem is volt rá szükség. Nem akartam elhinni, hogy anyu nincsen többé, és most sem akarom.

Másnap néma csendben tettem a dolgomat, mint egy robot. Raktam egyik lábamat a másik után, néztem az embereket az utcán. Valahogy nem értettem, hogy lehet minden olyan normális, amikor az én világom teljesen összeomlott. Semmit nem éreztem, csak bénító ürességet. Tudtam, hogy most üvölteni kellene, de egy hang sem jött ki a torkomon. Nem is sírtam, csak ültem és vártam, hátha csak tévedés az egész. Többször megnéztem, tényleg hívott-e este apu. Minden alkalommal kihagyott a szívem egy dobbanást, amíg meg nem pillantottam a híváselőzményekben a nevét. Meg nem történtté akartam tenni az egészet, mert ilyesmit ép ésszel nem lehet feldolgozni. Elvesztettem a legfontosabb embert az életemben, talán az egyetlent, aki önzetlenül szeretett, aki jobban ismert, mint én magamat, és aki vigaszt nyújtott, amikor azt hittem, nincs kiút. Aki mindig ott volt, amikor szükségem volt rá, akivel sírva nevettünk. De ezt a tragédiát, a legnagyobbat, ami érhet, már egyedül kell átvészelnem.

Forrás: Shutterstock

Hiába tudtam már egy ideje, hogy be fog következni, reméltem, hogy az orvosok tévednek. Felidéztem az utolsó találkozásunkat, láttam a szemében, hogy ő már búcsúzna. Megfogtam a kezét, és azt mondtam neki, hogy ha már egész életében önzetlen volt, legalább most gondoljon csak magára. Mindent megtett, és mindent megtettünk, hogy meggyógyuljon. Reménykedtünk, imádkoztunk, kerestük a specialistákat, fogtuk a kezét a kemoterápiákon. Lehetetlennek tűnt, hogy beismerjük, már nincs újabb út, amit megpróbálhatnánk, már nincs kapaszkodó. Nem akartam elveszíteni, de azt sem, hogy tovább szenvedjen. Akkor mérhetetlen harag volt bennem, jobb híján az egész világot utáltam. Az életet, amiért igazságtalan és kegyetlen. Megérdemelte volna, hogy még sokáig boldog legyen. De már nem tehettünk semmit. Senki nem tehetett semmit.

Amikor elengedtem a kezét azt hittem, elfogadtam az elkerülhetetlent, és felfogtam, mi fog történni. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Fogalmam sem volt, mi vár rám, most sem tudom, mert még nem megy a beismerés. Nem tudok múlt időben gondolni rá, én még nem állok készen a búcsúra. Tudom, hogy nincs más út, de még nem ma, nem most. Most még csak nézek előre, és a szép emlékeimet próbálom felidézni az arcát, a hangját, a nevetését. Közben arra gondolok, hogy minek is búcsúzkodni, ha egyszer bennem úgyis örökké élni fog. 

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek