Ha elkezdenélek gyászolni, az azt jelentené, hogy belenyugszom a történtekbe..

Ismered a gyász feldolgozásának öt lépését, ugye? Tagadás. Düh. Alkudozás. Depresszió. Elfogadás. Tudod mi lesz, ha valamelyiket kihagyod, vagy egyáltalán el sem kezded? Megfulladsz.

Sosem fogod elengedni a szeretett személyt, akit elvesztettél. A hiánya mindig benned marad, keresni fogod mindenben, mindenkiben, de nem fogod megtalálni, hiába kutatod szüntelen. Muszáj megélni a fájdalmat, a hiányt. Nem számít, hogy kik vannak körülötted, kiért vagy felelős. Szánj rá időt. Szánj magadra időt, mert az élet megy tovább és szükség van rád.

Samu pont az utolsó indok miatt nem adta át magát a gyásznak. Voltak, akik azt mondták, hogy megtorpant a tagadás és a düh között, de valójában el sem indult a gyász lépcsőjén felfelé. Samu egy kisgyermekes édesapa, aki elvesztette imádott feleségét egy balesetben, mikor az elment a barátnőivel kirúgni a hámból. A férfi magára maradt egy öt hónapos kisbabával, miközben vinnie kellett volna az éttermet tovább, ahogy azelőtt.

Ha gyászolsz, letargikus állapotba kerülsz. Hajlamos vagy rosszul teljesíteni. De az is lehet, hogy a szimpla létezésre is képtelen vagy. Samu ennek az ellenkezője volt. Jobban pörgött, mint valaha. Minden napját az étteremben töltötte. Az éppen ráérős kollégái vigyáztak a gyermekére, de a leggyakrabban a kicsi egy kenguruban tartott apukájával a hátán és „együtt intézték" a napi teendőket.
Samu már nem jött össze a barátaival sörözni és meccset nézni. Nem fogadott fel a kisbaba mellé bébicsőszt. Mindent saját maga látott el, amin előtte a feleségével osztoztak. S rajta kívül mindenki tudta, látta, hogy ez így nincs jól.

Samu minden nap korán kelt és későn feküdt. Naphosszat az étteremben volt. Mikor a kicsi délután az irodájában felállított kiságyban szundikált, néha ő is megengedte magának az elpilledés luxusát, ám leggyakrabban akkor vetette bele magát igazán a munkába; intézte a telefonokat, újabb és újabb menüsorokat állított össze.

Forrás: Shutterstock

Egy ilyen alkalommal kopogtattak be Samu irodáján. Szinte alig hallhatóan, hogy a baba ne ébredhessen fel. Samu felnézett a laptopjáról. Szeme alatt karikák jelezték, hogy nem alszik rendesen. Nyitás előtt jártak húsz perccel. A séf, annak segédje és az egyik pincér nézett be hozzá.

- Mi újság, főnök? – kérdezte az utóbbi. Samu széke mögé lépett, megveregette a vállát.

- Álmot őrzök és dolgozom – mutatott a kiságy felé.

- Neked sem ártana pihenned végre egy kiadósat. Mióta nem aludtál? – kérdezte a séf.

- Nincs rá időm – sóhajtott Samu. – És nem is tudok. Vagy mire oda jutnék, a kishölggyel kell foglalkozni. És inkább az, mint hogy...

- Ezt nem csinálhatod így, hosszútávon – szólalt meg a pincér, és Samu asztalára dobott egy névjegyet. – Hívd fel. Mikor a nagyim meghalt, én hozzá jártam és sokat segített. Muszáj megkezdened a gyászolást, mert szükség van rád. Nem csak itt, hanem neki is – mutatott a kiságy felé.

Samu felpattant a székéből, idegesen beletúrt a hajába. – Nem! Nem megy. Nem akarom. Az azt jelentené, hogy belenyugszom a történtekbe, de nem tudok. Azt jelentené, hogy elfogadom ezt az istentelen helyzetet, de nem megy. Nem bírom, nem akarom elhinni...

Nem tudta befejezni a mondatot, mert zokogásban tört ki. A kiságy szélén támaszkodva, édes álmait alvó kislánya fölött. Kollégái, barátai köré gyűltek. Közrefogták, vállon, hátba veregették, így kimutatva Samu felé, hogy ők ott vannak és bármikor állnak rendelkezésére ebben az istentelen helyzetben.

Samu történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Kezdőkép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek