A szívemnek kedves kisváros, ahol felnőttem

Most végre van időm elmélkedni. A gyermekkoromat felidézni. Azokra a pillanatokra emlékezni, amik oly magával ragadóak. Ülök a régi, poros díványon. Azon a szép sárga mintáson, amit nagymamám annyit emlegetett. Ahol kiskoromban mindig a cipőmet vettem fel. Itt sajátítottam el a cipőfűzés fortélyait is. Majd elnézek balra. Azok a lenyűgöző, rizsporos, fehér falak. A helyszín, ahova a gyermekkorom fűz. 

Emlékszem, ahogy nagymamám haját fújta a szél a gazokkal telenőtt állomáson. A sarki lángosos képe is bevillan, ahol annyi munkás állt sorban. Emlékszem arra a kis térre is, ahol óvoda után a délutánjaimat töltöttem. A 100 forintos boltra, ahol megannyi apró édességet kaptam édesanyámtól. Bekanyarodva a háztól nem messze lévő zsákutcába csak úgy felporzik az út. A gödrök ugyanakkorák, mint 20 évvel ezelőtt. Kifordulva a fő útra már gondolatban is a Dunára vettem az irányt. A szívemnek legkedvesebb helyre. A Duna-partra. 

A halárus illata már messziről megcsap. Sehol máshol nem éreztem még ezt az illatot. És akkor meglátom a Nyári boltot. Azt a helyet, ahol a legszebb plüssjátékaimat tárolták. Akkoriban még olyan nagy volt. Most meg már két lépés és falnak ütközöm. 

Na meg az almafák alatti placc. Az első ismerkedés, az első csók szele megcsapott. Az első szerelem, amely örökre az emlékezetembe égett. Semmi sem változott itt. Ugyanaz maradt minden. A padok, a játékok, a törmelékek és a mesés táj. A naplemente. 

Utam a titkos ösvényre vezet. Ahogy látom, már nem olyan titkos, hiszen megannyi kerékpáros és kutyasétáltató közlekedik itt. A gazokat legalább lelapítja a sok járókelő. Régen sokszor jártam erre kiszellőztetni a fejem. Csak jöttek és jöttek a gondolatok ezen ösvényen sétálva. Sosem volt jól járható. De itt valahogy mindig megvigasztalódtam. Az illatok, a fák susogása, a távolban felvillanó fények a szürkületben. Ez mind élmény volt itt. 

Aztán elérkeztem kedves iskolámhoz. A fenyvesekkel, gesztenyefákkal benőtt udvar most is csalogatott.

Hány gyermeki kacajt, hány sorsot láttak már ezek a fák. Hányszor futkároztam itt én is. A jól ismert egyérintő, a “ki nevet a végén” és az ugrálókötél emléke felizzik. A jó öreg pöttyös labda falhoz csattanása cseng a fülemben. Orromban pedig a déli menza illata csap meg. A konyhás nénik fehér sapkáját és osztálytársaim kesztyűjét még most is látom magam mellett elhagyva a földön. Ugyanazok a piros-fehér padsorok. 

Hirtelen egy hangos nevetésre leszek figyelmes. Balra nézek és mintha osztálytársam ült volna ott a padon húsz évvel ezelőttről. Ugyanaz a barna, fülvédős sapka. Az a bizonyos piros széldzseki és fekete bakancs. Igen, mintha Arnold ült volna ott. Aztán meglátok valamit a srác kezében. A legújabb almás telefon. És ekkor vissza is csöppentem a valóságba. Nem. Ez mégsem Arnold. Mi még a létezéséről sem tudtunk ilyeneknek. Figyeltünk egymásra és lekötöttük magunkat puritán játékokkal is. Más világ volt. Valahogy olyan emberibb…

Nyitókép: Shutteerstock