Adj időt magadnak gyászolni!

A gyász szertartásai, kellékei nem csak üres, nyomasztó külsőségek. Hiszen miután valakit eltemetnek, ünnepnapokon szertartásosan el tudunk zarándokolni a sírhoz, vagy a csak számunkra emlékezetes napokon jelképesen elhelyezhetünk rajta egy virágot.

Ha pedig úgy esik jól, aképpen is le tudjuk róni a tiszteletünket, hogy egy évfordulón elmegyünk abba az étterembe, amit annyira imádott, vagy elindítunk YouTube-on egy jó kis sramlizenét, amin anno annyit röhögtünk.

Persze ezek az apróságok főleg akkor segítenek feldolgozni a feldolgozhatatlant, amikor már túl vagyunk a nehezén. Amikor még blaszfémiának/istenkáromlásnak hat egy nosztalgikus fricska, és rá sem tudunk nézni a kedvenc ételére. És sajnos a saját életünket nehezítjük tovább, ha nem hagyunk időt magunknak.

Azt gondoljuk: megállni luxus, és még ha a munka kegy(elet)es törvénykönyve biztosít is 2 extra szabadnapot, nem használjuk ki. Mert the show must go on. Nem engedjük ki a fájdalmunkat, és inkább eltereljük a gondolatainkat.

Ez persze ideiglenesen célravezető taktika lehet, de ez egyszer meg fogja bosszulni magát. És - legjobb esetben - úgy járunk, mint az ismerősöm, aki egy semleges fantasy filmjelenetnél (tehát nem a Szerelmünk lapjai utolsó filmkockáin, hanem körülbelül egy tünde harci monológja közben) tört ki vigasztalhatatlan zokogásban, több héttel a nagypapa elvesztése óta először. (Igen, ez az az írói taktika, amikor magunkról beszélünk E/3-ban, és azt hisszük, nem vagyunk totál átlátszóak...)

Tehát megy tovább a verkli, és nekünk sziklaszilárd támaszoknak kell maradnunk, mert nem lehetünk pont mi azok, akik pátyolgatásra szorulunk. Mi nem.

Forrás: Shutterstock

De én most az egyszer mégis azt mondom, hogy megengedem ezt magamnak! Úgyhogy hétvégén letekerek a tóhoz, eszem egy sajtos-tejfölös lángost indokolatlanul sok fokhagymával, és legurítok mellé egy hosszúlépést - pont, ahogy a nagyszüleim tették egy évtizeddel ezelőtt a hasonlóan tikkasztó nyári napokon.

És előkotrom azt a szocreál időket (és mesebeli gyermekkort) idéző nyakba akasztós aprótartót, amiből mostanra már teletömve sem jönne ki két ízes palacsinta meg egy bambi. És bömbölve hiányolom a nagyszüleimet. És elmesélem a barátomnak, hogy az egyik nagymamám a nettó 45 centis vízben is rendszeresen David Hasselhoffért kiáltozott (sosem jött a lókötő), a másik pedig ugyan karúszókkal, de megtanult úszni valahol 70 felett - hát nem rákendroll?

És... emlékezem.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?