Jobb emberekké válnánk, ha tudnánk, pontosan mikor fogunk meghalni?

Az életünk véges, az elmúlás gondolata pedig évezredek óta foglalkoztatja az embereket. Van, akire ösztönzőleg hat, ha arra gondol, hogy csak egyszer él, és megpróbál minden napba egy kis örömet csempészni. Mások azonban összeroppannak a súly alatt és nem tudják feldolgozni, hogy bármikor meghalhatnak.

Nem tudom, melyik a járható út.

Emlékszem arra a pillanatra, amikor gyerekként először tudatosult bennem, hogy egyszer én is meg fogok halni. Borzalmas élmény volt, nagyon sokáig kísértett. Nem mertem elaludni, mert rettegtem a gondolattól, hogy nem kelek fel. Anyának sikerült végül megnyugtatnia, bár nem tudnám felidézni, mennyi időbe telt, míg megbékéltem az elmúlással. Jobban mondva, mire sikerült kiűzni ezt a mindennapi gondolataim közül.

Félek a haláltól, és inkább nem gondolok rá.

Ha úgy tetszik, struccpolitikát folytatok, hiszen inkább nem veszek tudomást róla, mintsem megpróbáltam volna vele tudatosan megbarátkozni. Talán ennek köszönhető, hogy bár nem akarok ezzel foglalkozni, mégis az életem egyik visszatérő, központi témája a halál, a kiszámíthatatlan jövő, és az emberi lét végessége.

Nem csak nekem, hanem a filmeseknek és az íróknak is kedvelt témája az, hogy mi történne, ha megtudnánk, pontosan mennyi időnk van hátra? Másképp élnénk, ha már csak pár hónapunk lenne a Földön? Ha tudnánk, hogy csak két évünk adatik meg a szeretteinkkel? Jobb emberekké válnánk erre a kis időre, vagy "minden mindegy" alapon utat engednénk a bennünk élő vadállatnak?

Akiknek sikerül megtalálniuk a lelki békéjüket, és elfogadják, hogy egyszer meghalnak, valahogy sokkal kevésbé görcsölnek rá a hétköznapi ügyekre. Elfogadóbbak, nyitottak, nem bántanak meg másokat és hálásak minden napért, ami megadatik. Persze ők is bíznak abban, hogy hosszú ideig élvezhetik az életet, a természet csodáit, szeretteik társaságát. Azok viszont, akik szembesülnek a halálos ítélettel, csak kevés esetben tudják feldolgozni ezt a hírt.

Forrás: Shutterstock

A genetika rohamtempóban fejlődik, és ma már eljutottak a tudósok arra a szintre, hogy a géntérkép felállításával képesek egyénre szabott gyógymódot kifejleszteni. A géntérkép segítségével kideríthető az is, hogy egy ember szervezetét milyen betegségek támadják majd meg. Az orvostudomány jelenlegi állása szerint bárkivel közölni tudnák, - pusztán a génjei alapján -, hogy az elkövetkező években milyen egészségügyi problémákkal fog küzdeni.

 

Mégsem teszik.

Vannak ugyanis olyan betegségek, melyek még ma sem gyógyíthatóak. Miközben a mellrák kialakulásának kockázatát a nők lecsökkenthetik azzal a drasztikus lépéssel, ha levetetik a mellüket, addig számos más halálos elváltozásra nincs megoldás. Ha egy egészséges emberrel közlik, hogy két éven belül kialakul benne egy betegség, - ami ellen nincs gyógymód -, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Többen is öngyilkosok lettek vagy pszichiátriára kerültek, mivel nem bírták feldolgozni, hogy megtudták, mikor ér véget az életük.

A filmekben és a valóságban is azt látjuk, hogy amint katasztrófa fenyeget, az emberek képesek fosztogatni, törni-zúzni, hiszen, ha úgyis itt a vége, akkor senki se vonja majd őket felelősségre. Ha mindenki megtudná, mennyi ideje van vissza a Földön, vajon kitörne a világvége? Vagy a többség képes lenne megbékélni a tudattal és ennek fényében igyekezne a lehető legtartalmasabban leélni a maradék hónapokat és éveket?

Ha nekem egyszer felajánlanák, hogy megtudhatnám, mennyi időm van még vissza, én biztosan nem akarnám tudni.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek