Nem tudja elfogadni, hogy meghalt, ezért párnákból építette újra a férjét

Mindenki máshogy gyászol. Megpróbálhatunk elmenekülni előle, kizárni a valóságot, de egyszer kegyetlenül szembe találjuk magunkat az elfojtott érzésekkel. Nem jó az sem, ha az ember belehal a gyászba, ha fizikailag is azt érzi, hogy az elhunyt szerelme nélkül nincs értelme élnie. Sok példát láttunk már erre, főleg az idősebbek körében nagy a veszélye ennek.

A fodrász barátom a minap megdöbbenve mesélte, mit mondott neki az egyik vendége. A hölgy most második alkalommal járt nála, nem igazán ismerik egymást, mégis megnyílt neki. Van valami abban a székben, amibe hajvágáskor beleülünk. Még a legvisszahúzódóbb, szerény és csendes ember is késztetést érez arra, hogy magáról beszéljen. Ilyenkor pedig észrevétlenül kifecsegünk olyan dolgokat is, amikről egyéb helyzetben talán hallgatnánk.

A hölgy nemrég veszítette el a férjét, és nem tudja elfogadni, hogy a szeretett férfi már nincs többé. Hosszú éveken át együtt léteztek, megannyi minden összekötötte az életüket, nem csak a közös gyerekek, hanem a nehézségek, amikkel együtt küzdöttek meg, és az örömteli pillanatok, amiket a másikba karolva éltek át. A gyerekek már kirepültek a családi fészekből, nekik pedig újra csak egymásra kellett figyelniük.

Kirándultak vagy csak úgy cél nélkül andalogtak a városban. Egyszerűen sehol sem kapott teret az „én", talán meg is szűnt létezni, és a „mi" töltötte ki a helyét. Egy ilyen szoros együttlét mély nyomokat hagy az emberben, hiszen a lelkünk összefonódik a másikéval, egy szív kezd dobogni a két testben és bele sem gondolunk abba, milyen lehet a másik nélkül élni.

Nem lehet hibáztatni azt, aki ép ésszel nem tudja feldolgozni, ha egy ilyen összefonódás véget ér, és a „mi" másik fele egyik napról a másikra megszűnik. Nem hívhatja fel, nem várhat rá esténként vacsorával, nem foghatja meg többé a kezét, nem ölelheti át és nem érezheti testének melegét. Nem hallgathatja a horkolását sem, ami pedig lehet, hogy éjszakákon át tartotta ébren. Még mérgelődött is miatta, oldalba is bökte a férfit, hogy ne horkoljon már tovább. Most viszont mindent megtenne azért, hogy éjjelente újra felriadjon ezekre a hangokra.

Nem mindenki képes, vagy nem is akar szembenézni a valósággal. Ez a hölgy párnákból és paplanból formázta meg a férjét, hogy a franciaágyban éjszakánként ne egyedül kelljen aludnia. Azt akarta, hogy megint legyen ott mellette a férfi, akihez hozzá tud bújni, akit át tud ölelni, akinek az arcára csókot lehelhet elalvás előtt. Azt szerette volna, hogy legyen kinek elmesélnie az aznapi történéseket, újra legyen kivel megosztania az örömét vagy a bánatát.

Nyitókép: Shutterstock