Gyerekként imádtam, felnőttként már gyűlölök egyke lenni

Nem tudnám megmondani miért, de kamaszként rémisztő volt a gondolat, hogy anya teherbe esik. Szinte semmit sem tudtam erről az egészről, hogyan és mint történnek a dolgok a felnőttek között, mégis elfogott a rossz érzés, ha erre gondoltam. Féltettem a helyemet a családban, hiszen egyedüli gyermekként tényleg körülöttem forgott a világ. Mindent megkaptam, és úgy alakultak a dolgok, ahogy én szerettem volna.

Mai fejjel már pontosan tudom, hogy egészségtelen és káros volt, amit gyerekként csináltam, ahogy bántak velem. Anya engem kérdezett meg arról, mi legyen az ebéd, én mondhattam meg, hova menjünk kirándulni, bármikor elkapcsolhattam a tévét, ha nem tetszett a műsor és iszonyú balhét csaptam, ha nem hozzám alkalmazkodtak a szüleim.

Gyerekként, pláne egykeként baromira élveztem az életet. Nem volt gondom semmire, anyáék bármire előteremtették a pénzt, lehetett szó vadonatúj iskolatáskáról, mobiltelefonról vagy MP3-lejátszóról... Minden kívánságom teljesült és úgy éreztem, ezek járnak is nekem. Burokban éltem. A világból, a problémákból szinte semmit sem fogtam fel és nagy mázlim volt, hogy ez a lufi nem hirtelen durrant szét, hanem szépen lassan leeresztett.

Ha hamarabb eszmélek rá arra, mit tettem, és egyből a gimnázium után belezuhanok az élet mély vízébe, akkor jóval korábban a saját lábamra álltam volna. Már biztosan előrébb tartanék az életben. Szerintem nem lettek volna pánikrohamjaim az egyetemen, nem váltottam volna két félév után szakot, és nem a harminchoz közel szereztem volna meg a diplomámat. Nem tudom, milyen lenne most az életem, ha pár évvel hamarabb józanodok, de egy dolgot most tisztán érzek: egykének lenni rossz.

Gyerekként imádtam egyedül lenni, de felnőttként fogtam fel, hogy mennyi mindent elveszítettem. Látom a páromon, akinek különleges kapcsolata van a nővérével, és az ismerőseim zömén, hogy egy testvér mekkora kincs. Nem minden testvéri kapcsolat jó és felhőtlen, de felbecsülhetetlen érték, ha van valaki, akire egész életen át támaszkodhat az ember. Ha van valaki, aki feltétel nélkül szeret, aki nem ítélkezik, hanem tanácsot ad, aki bármikor meghallgat, és akihez nem csak örömünkben, hanem bánatunkban is fordulhatunk.

Talán sosem éreztem volna, hogy az egykeség rossz, ha anya nem kerül mélypontra. Ha az életünk ugyanúgy megy tovább, mint az elmúlt években és nem üt be a krach és nem nekem egyedül kell támogatnom anyámat. A sorscsapások ugyanis teljesen felőrölték őt, reményvesztett és mindenben csak a rosszat látja. Egyedül pedig képtelen vagyok segíteni rajta. Nem is tudom, mit kellene csinálnom.

Ha lenne egy testvérem, biztosan könnyebb lenne megoldást találni a problémákra, összefognánk és együtt húznánk ki anyát a bajból. Most viszont azt érzem, hogy egyre közelebb csúszom a szakadék széléhez, nem tudok megállni, mert morzsálódik a talaj a lábaim alatt. Az egyik kezemmel próbálok kapaszkodni, a másikkal meg tartom anyát, aki viszont húz le a mélybe. Nem sok választásom maradt, vagy elengedem és beleszakad a szívem, vagy együtt zuhanunk.

Nyitókép: Shutterstock