Meguntam, hogy házicseléd vagyok otthon. Néha úgy érzem, nem bírom tovább...

- Nem lehet, hogy rosszul közelíted meg a dolgot?

- Na, ne gyere nekem azzal, hogy én vagyok a hülye, hogy velem van a gond, mert megőrülök most már! Gyere! - csapta le a mosogatószivacsot - Nézz körül ebben a kócerájban, ahol élünk! Tessék, nézd meg! Ahova nézek, szétdobált ruhák. Soha, semmit nem hajtogatnak össze, sem Zoli, sem a gyerekek. Én meg csak pakolok utánuk, mint valami idióta, mert velük ellentétben én nem bírok kuplerájban élni és már belefáradtam, hogy állandóan szóljak. Inkább megcsinálom.

Aztán itt vannak a szekrényeik, nézz bele: ha kinyitod az ajtót, valóságos légitámadás zuhan rád, mert mindent csak bevágnak, gombócba gyűrve, aztán gond nélkül felveszik olyan gyűrötten, mintha a kutya szájából vennék ki. Tiszta lebőgés, hát nem azt fogják mondani, milyen igénytelen faszik ezek, hanem azt, milyen felesége, anyja van ezeknek, hogy így elengedi őket. Tök fölösleges szépen összehajtogatnom a frissen mosott ruháikat, ha aztán így bevágják a szekrénybe. Ha esznek, annyit már elértem, hogy legalább a konyhába kiviszik a tálcát, tányért, de mi a francért nem lehet eltenni a mosogatóba? Kivágják az asztal közepére, ott hagyják, isznak a kancsóból, vissza nem húznák a helyére, ott hagyják azt is a konyhapulton, a bögréjüket is, mindent.

Azt mondják, majd később elteszik. De miért nem lehet akkor? Az csak egy mozdulat és akkor nem lesz káosz és nem kell órákig pakolni. Egyszerűbb mindent rögtön egy mozdulattal eltenni és akkor nincs disznóól és időt is spórolnak. Mit nem lehet ezen érteni? Arról már nem is beszélek, hogy senkinek nem jut eszébe néha kisúrolni a budit, a kádat, állandóan én sikálom azt is, pedig nemcsak ők dolgoznak meg járnak suliba, én is gürizek egész nap. Csak egyszer írnám le nekik, mennyi mindent csinálok naponta, azt hiszem, felakadna a szemük. Lenyomom a melót, aztán folytatom itthon és hát tudjuk, mennyi munka van egy háztartásban...

- Hmm, értelek, teljesen igazad van. De mondd csak, mondtad ezt már nekik? - kérdezte tőle érdeklődően.

- Szerinted nem mondtam?! Évek óta fölöslegesen jártatom a számat, úgyhogy most már abbahagytam, de kezd nagyon elegem lenni. És kérlek, ne adj olyan hülye tanácsot, hogy egy hétig ne csináljak semmit és majd akkor jól meglátják, mert azt én nem bírom, én egyszerűen nem tudok koszban és rendetlenségben élni és ha így teszek, egyedül én leszek rosszabbul, a többieket, hidd el, nem fogja érdekelni. Már mindent megpróbáltam, de hiába. Csak most már ott tartok, hogy a válást fontolgatom! Inkább elmegyek, mert nem házicseléd vagyok basszus... Lassan ott tartok, hogy itt hagyom őket - sírta el magát.

- Sajnálom, megértelek.

- Nem ítélsz el? Milyen szar anya vagyok, hogy már ez is megfordult a fejemben, hogy őket itt hagyom, de annyira fáradt vagyok, érted?

- Értem, persze. Gyere, segítek pakolni.

Lassan, komótosan láttunk neki a lakás rendbe tételének. Csöndben dolgoztunk, lépésről-lépésre, s éreztem, ahogyan rendeződik a külső környezet, úgy csitul Ili lelkében is a vihar. Mire végeztünk, ragyogott minden, a napfény beáradt a tágas ablakokon, aranyfénybe borítva mindent. Töltöttem két nagy pohár narancslevet és kiültünk az erkélyre, fürdetni az arcunkat a napsütésben.

- Tudod, mi jutott eszembe? Az, amit régebben meséltél. Hogy milyen örömmel mosol, főzöl a családodra, s milyen áldás, hogy ők vannak neked. Ez az érzés megvan még?

- Persze, megvan. Csak érted, na. Elfáradtam, mert hol vagyok ebben én?

- És ezt már elmondtad nekik? Vagy csak veszekszel, morogsz, kiabálsz, morcos vagy? Ami egyébként teljesen jogos, félre ne értsd, nem mentem fel őket és nem kicsinylem le a gondodat. Csak, amikor dühvel mész nekik és csak csapkodsz, zúgolódsz, annyit fognak érteni belőle, hogy már megint valami bajod van. Próbáld meg úgy, hogy egyszerűen arról beszélsz nekik, számodra mi a fontos és miért. Például meséld el, milyen örömmel töltene el, ha a mosott, vasalt ruhákat látnád, hogy szépen beteszik a szekrénybe és ezzel azt üzenik, megbecsülik a munkádat. Vagy, hogy jól esne, ha néha szóvá tennénk, ne adj' Isten, megköszönnék, hogy mindig tiszta otthon, meleg étel, tiszta ruha várja őket. És nyugodtan mondd el, mekkora energiába kerül neked az, hogy az egész napi munka mellett ezek is rendben legyenek. Szívesen csinálod, és ha már nem segítenek benne, legalább becsüljék meg.

- Igazad lehet - mormogta Ili csukott szemmel és felfelé görbülő szája sarka, kaján mosolya láttán arra gondoltam, na, megvan a megoldás.

Nyitókép: Shutterstock