„Anyu, fütyiből mit lehet inni?” - Kínos helyzetek, amikor legszívesebben elsüllyedtem volna

Mindegyikkel volt egy meghatározó sztori, egy pillanat, amikor ők nagyon jót derültek, én meg a legelején még pironkodtam, de a negyedik gyerekre már harcedzetté váltam. A legidősebb fiam, Oli, négyéves volt, amikor az állatkertbe vittük el a szülinapjára. Imádta az oroszlánokat, a legtöbb időt ezen állatok kifutója előtt töltötte. Míg a férjem elment csemegét venni, hogy tudjunk kisállatokat etetni, mi a nagymacskákat figyeltük. Többen is csatlakoztak hozzánk.

Valamiért az oroszlánoknak épp a nagyközönség hozta meg a kedvét az utódgyártásra, mire Oli fennhangon megkérdezte: "Mami! Simba miért hintáztatja a popeszát Nala-n?!" Moccanni sem mertem, csak a szememet mozgatva érzékeltem, hogy a körülöttünk lévők tekintete ránk szegeződik. Erre a fiam még közelebb lépett az üveghez, odanyomva a kis arcát és kiabálni kezdett, hogy "Simba! Szállj le Nala-ról!" Ekkor kaptam el a csuklóját és mentünk sietve az édesapja után.

Az idősebbik lányom hatévesen már eldöntötte, hogy ő kék hajat akar. Hogy hogyan jött ez neki? Mentem érte az oviba, és egy új anyuka tűnt fel a csoportban a kisfiával. Az anyukának vállig érő, kék haja volt, úgy tűnt, hogy épp aznap volt fodrásznál. Kincső vette fel a kabátját, de félig megállt a mozdulattal, mikor meglátta a feltűnő hajkoronát. Szuggerálta a nőt, de az rá se hederített, majd már majdnem megúsztuk, mert félig kint voltunk az ajtón, amikor a lányom visszapillantott és elkurjantotta magát: "Anyuci, a néni fejére rászakadt a kék égbolt? Az enyémre is rá tudna?! Olyan szép!" Megtorpantam, majd pár pillanat múlva megráztam magam és továbbmentünk. Nem mertem hátranézni...

Az öccsükkel egy tömött boltban kellett elhárítanom egy kínos jelenetet. Ajándékot kerestem az egyik barátnőm lánybúcsújára. Nézelődtem a polcokon és a nyolcévesem is ugyanezt tette. Elég magas volt már ekkor – ugorva egy generációt tuti az apai nagyapjától örökölte – és feljebb látott, mint egy átlagos korabeli. Egyszer csak ott termett mellettem, a kezében egy fütyi-alakú üveggel. Mielőtt kikaphattam volna a kezéből, fennhangon megkérdezte tőlem, hogy „Anyu, fütyiből mit lehet inni, szerinted?". A kíváncsisága pedig ennél is tovább ment: "Ki állt ehhez modellt?!"

Jó pár vásárló és dolgozó hallotta ezt. Kivettem a kezéből az üveget, majd miközben visszavittem a polchoz, mantráztam magamnak, hogy "Gyerünk, Helga, ki tudsz találni valami frappáns, választ!" Ránéztem a fiamra, akinek a tekintetében a világ iránti érdeklődés csak úgy sugárzott, majd azt feleltem:

- Tudod, kicsim, ez nem egy élethű szobor, amit mintáztak valakiről. Ez csak egy vicces ajándék, amit az olyan fajta, szintén vicces néniknek találtak ki, mint anyu barátnője, szóval tudod mit? Elvisszük, és a lánybúcsús bulin majd megmondom, hogy ezt te választottad neki - majd az üveget szépen belesüllyesztettem a kosárba.

A legkisebbik lányom tízévesen minden lében kanál típus volt. Mindenről tudni akart mindent. Mindig, mindenhol ott volt... többek között akkor is, amikor az idősebbik bátyja és a legelső barátnője nálunk lazultak. Egy ideig csak tartotta magában az információkat, azonban egyik este teljes beleéléssel ecsetelte nekem, hogy látta, ahogy Olivér aznap „agyonnyomta" a barátnőjét. Megkérdeztem konkrétan, hogy mit is látott pontosan, és mikor részletezte, én csak megsimogattam a fejét és elmagyaráztam, hogy mi is történt valójában.

Elég tapasztalattal rendelkeztem már, ő pedig elég érettnek tűnt ahhoz, hogy ne poénnal üssem el a helyzetet. Megtanultam, hogyan egyensúlyozzam a vicces és komoly magyarázatot. Ma már nem zavar, ha valamelyikük elereszt egy hangos viccet, akár az utca, vagy a bolt kellős közepén.

Helga és gyermekei történetét Pokk Brigitta jegyezte le

Nyitókép: Shutterstock