Meddig lehet ellenállni a csábításnak?

Csendes szombat reggel volt, alig lézengett pár ember a városban. Szerettek ilyenkor kiülni. Smink nélkül, nagy szemüvegben, kócosan. Távol attól a gondolattól, hogy anyák, hogy nők, hogy munkaerők. Távol az elvárások kígyózó listájától, csak egyszerűen önmagukban. Két nő, akik bár ritkán találkoztak, mindig ott folytatták, ahol abbahagyták. Mindezt tupír meg extra máz nélkül, kíméletlen őszinteséggel. Amiben aztán nem volt sem ítélkezés, sem számonkérés, csak a jelenlét és az érdeklődés.

- Csendes vagy ma, és szarul is nézel ki.

- Köszi! - nevetett fel hangosan.

- Bánt valami?

- Tényleg ismersz... végülis, azt hiszem, igen - nagyot sóhajtott, ahogy kiszakadt belőle a válasz. - Tetszik valaki.

- És ezt így mondod? - hátravetett fejjel kacagni kezdett. - Mintha valami temetésen lennél! Tetszik! És?

- Nem értesz. Úgy tényleg tetszik.

- Hmmm... Ennek most örülünk?

- Hogy örülnénk?! Nem örülünk! - csattant fel.

- Jó, semmi pánik! Mi tetszik benne?

- Ő. És nem csak az, amit látsz. Persze, nyilván, jó pasi is, de csak szimplán ő tetszik. Az, ahogy viselkedik velem. Tulajdonképpen semmi extrát nem ad, csak olyan hétköznapi törődést, odafigyelést és az értelmét. Amit most mástól nem kapok... Pont ettől több. És pont ettől más. Pont ettől gondolok rá, és vágyom arra, hogy megtudjam, vajon mit adhat még...

Az orráig húzta a plédet, így rejtve el magát és a gondolatait még a barátnője elől is. Szégyent érzett. Szégyellte az érzést, a teste reakcióit, amit puszta gondolatok váltottak ki belőle. Milyen lenne, ha a férfi megcsókolná? Nem durván, csak alig érezhetően. Ahogy megérezné a leheletét, az illatát, míg végül puhán megérintené az ajkát.

Így tudna kifogással élni önmaga felé: hiszen ő megpróbált elmenni... És ha megtalálná, egy eszelős szenvedélyével a hajába túrna, hevesen csókolná a nyakát, apró foltokat ejtve rajta, ezzel jelölve órákra, napokra, hogy az övé, és senki másé! Milyen lenne?

Megrázkódott a takaró alatt, de nem a hűs őszi széltől, hanem az érzéstől. Ahogy feleszmélt a gondolataiból, hirtelen a nyakához kapott, ahol az illúzió hagyott nedves csókot, és a valóság sikította, hogy nincs is ott... A megnyugvás és a csalódás találkozása pedig feszültséget hozott. Mocorogni kezdett a székben, nem érezte jól magát, nem akart most ott lenni, nem akart erről beszélni, nem akart erre gondolni, és nem akart érezni.

- Mit fogsz tenni most?

Sokáig hallgatott, mielőtt megszólalt...

- Tudod, annyira egyszerű lenne mindig továbbmenni... Újat, mást, "jobbat" és "jobbat" keresni. Amikor rosszabb időszakok vannak, és csak nyűglődtök, amikor úgy érzed, csak adsz, adsz, és az égvilágon semmit nem kapsz vissza, akkor felteszed a kérdést, hogy mi értelme. Mi a francnak maradj, ha a másiknak nem ugyanolyan fontos a kapcsolatotok, mint neked? Amikor azt érzed: küzdesz, de egyedül... Csoda, hogy jön valaki, aki akaratlanul rést üt, és befurakodik a gondolataidba? Nem kell több, az is elég. Mégis mit tudsz tenni?

Mert pasik jönnek-mennek, igazán komoly szándékaid azonban csak kevéssel vannak. Ha vannak egyáltalán. De ha egyszer megvan, akkor talán a legjobb, amit tehetsz, hogy a nehéz időszakokban emlékezteted magad arra, hogy miért történt az az elhatározás. Biztos nem azért, mert a másik egy seggfej, ez most csak egy átmeneti állapot. Persze, van, amikor már nem tehetsz semmit, mert aminek vége van, annak vége van...

De ha ez be is következik, addig általában hosszú az út, és ezen a hosszú úton nem egy olyan ember jön, akire azt mondod, tetszik, úgy tényleg. Érző emberek vagyunk, akik hatással vannak egymásra. De képzeld csak el: mi lenne, ha mindegyiknél lelépnénk? Nézz körül itt! Vajon hány és hány ember gondolhat másra? Hányan gondolhatják azt, hogy "bűnösök", hánynak lehet lelkifurdalása?

Tóth Zsuzsa novellája.

Nyitókép: Shutterstock