Sérült a fiam, rokkant a férjem, és tőlem kérdezed, hogy hiszek-e istenben?

- Tényleg azt hiszi? Maga komolyan elhiszi, hogy a súlyos cukor- és szívbeteg, járni alig tudó férjemnek, a nyomorék, vesebeteg, súlyos értelmi sérült fiamnak imára van szüksége, meg hitre? – kérdezte Judit a segítő szervezet képviselőjét.

- Hogy nevezheti nyomoréknak a saját gyermekét?

- Megfogta a lényeget.

- Ne sorolja tovább, tudom, hogy ez egy tragédia, és megértem a fájdalmát.

- Nekünk nem megértésre van szükségünk, hanem támogatásra. Persze, pénzre is szükségünk lenne, mert a férjem és a fiam rokkantsági ellátásából és az én ápolási díjamból élünk, de én ide most adományért jöttem, ruhákért, élelmiszerekért, mert már nincs miből főznöm. Nekem azt mondták, jöjjek magukhoz, mindig segítenek. Én 100 kilométert utaztam, az egészséges fiam szabadnapot vett ki, hogy eljöhessek...

- Van egy egészséges fia? És nem segít a családnak?

- Most mondtam, hogy segít, szabadnapot vett ki, vigyáz az apjára, az öccsére.

- És pénzt nem ad, be nem vásárol? Tudja, mi nem tudunk olyanokat támogatni, akiknek van más lehetőségük is, nagyon meg kell néznünk, hova adunk..

- Asszonyom, együttérzek önnel, de mindazt, amit most adni tudtunk önnek, megkapta. Ahogy más szervezeteknél, itt sem tudunk csak úgy adni, előre lebeszélt adományokat adunk azoknak a családoknak, akikkel kapcsolatban vagyunk. Önök is lehetnek támogatott család, de azt egy kis adminisztrációnak kell megelőznie. Minket szigorúan ellenőriznek, az adományozóink tudni akarják, mikor, hova került a segítségük.

- Megértem, persze. Csak azt nem értem, nekünk miért nem segít soha, senki.

- Segítünk, amikor tudunk, és még egyszer mondom, higgyen, isten nem hagyja cserben.

Ezen a ponton lett elege, felállt a kapott pulóverrel, az 1 kiló liszttel és az üveg étolajjal a táskájában, elbúcsúzott, és összetörten vánszorgott el a távolsági busz megállójáig. Felhívta a fiát – és erről mindjárt eszébe is jutott, hogy a telefonszámláját is ő fizeti -, elmondta, hogy felesleges utat tett meg, átverve érzi magát, de azt mondták, bízzon istenben, és akkor minden jó lesz.

- És bízol benne? – kérdezte szelíden a fia, tudván, édesanyja már régen elvesztette a hitét.

- Nem, nem bízom én már senkiben. Amióta élek, és amíg tudtam, te tudod a legjobban, hogy templomba jártam, buzgón imádkoztam, jó hívő voltam. Én tényleg hittem az Úrban. Még akkor is, amikor az öcséd megszületett, utána is, évekig, kitartóan. Bíztam benne, hogy segít.

- Ezt már akkor sem értettem, 12 évesen, hogy mit vársz egy istentől?

- Amit mindenki: kegyelmet, segítséget, útmutatást, erőt, hogy elviseljem.

- És megkaptad?

- Az öcséd mindenféle módon sérült lett, ami problémája a születésekor még nem volt, azt sikeresen megkapta az évek alatt. Szép lassan teljesen elsorvadtak az izmai, megvakult, ha nem lett volna még elég baja, de én akkor is hittem. Egészen addig...

Itt elhallgatott.

- Meddig anya? Meddig hitted el, hogy van isten?

- Ameddig apád meg nem betegedett. Amíg őt nem láttam élet és halál között lebegni, amíg ő nem lett rokkant. Az életerős férfi, aki minden bánatban, minden nehézségben ott volt, szeretett benneteket, gondoskodott rólatok, vitte, ha kellett az öcsédet, mindenben mellettem állt, támogatott. És szeretett.

- Most is szeret.

- De már nekem kell őt is ellátnom, hiszen alig mozog. Folyton attól kell félnem, hogy ha nem a kisfiam, akkor ő hagy itt minket. De még most is, mindig is tudom, hogy van isten.

- Akkor mi a baj azzal, amit az a nő mondott a szervezetnél?

- Sok baj van vele, egyrészt, nem azért utaztam ennyit, hogy hitre biztassanak, engem hitre neveltek, amióta élek, ha akarnám sem tudnám kijelenteni, hogy isten nincs.

- Jogos, de ennél nagyobb ellenállást érzek benned, annyira csak nem zaklatott fel ez a mondat.

- Nem ez a mondat, hanem az a sok, amit mindig mindenki mond: bízz, bízz, bízz! Apropó, te hiszel istenben? A létezésében, a jóságában, a szeretetében?

- Nem tudom, sokat gondolkodtam rajta, de nem tudom.

- Én azt mondom, fiam, isten létezik. Létezik, de velem jót még nem tett. Látszólag igen, adta apádat, adott téged és adta a testvéredet. De mit tett utána? Elvette a testvéredet, akit meghagyott belőle, csak szeretném hinni, hogy érzi, hogy szeretjük, tudja, hogy kik vagyunk, de a lelkem mélyén úgy érzem, talán csak megszokott minket, viszont fogalma nincs, miért vagyunk ott, hogy kik azok, akik etetik, itatják, a pelenkáját cserélik. Aztán elvette apádat, a szerelmemet, a legfőbb támaszomat, az önálló életre alkalmatlan fiunk legfőbb segítőjét, és valljuk be, vele együtt elvette tőlünk azt az anyagi biztonságot, ami nem gazdagság, csak a tudat, hogy ha törik, ha szakad, a sérült gyermekünket mindig el tudjuk majd látni.

- Én még itt vagyok neked, anya!

A főszereplő, Judit valós személy, akinek elbeszélése alapján a történetet Könyves Kata jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock