Mindenkinek megvan a maga baja, és mindenkinek a sajátja a legnagyobb

Anyám bement a hivatalba, vitte a papírjait, ahogy már azt megelőzően százszor. Vidám volt, ahogy mindig, belépve mosolygott, mint rendesen, megkérdezte az ügyintézőket, hogy vannak. Meghallgatta a szokásos panaszáradatot, miszerint sok a munka, fáradtak, sajnálgatta őket egy kicsit, amiért ennyit kell dolgozniuk, majd átadta a papírokat. Pontosan ugyanazokat, amiket a hivatalos levélben felsoroltak.

Pipa, pipa, rendben van, remek, de... Történtek változások, mióta legutóbb erre járt, kellene még ez, meg az, de amaz sem ártana - csak a biztonság kedvéért.

A mosolya onnantól már nem volt őszinte, sőt, le is hervadt az arcáról, érezte, hogy elönti a forróság, de higgadt maradt. Megfordult a helyzet, most már az ügyintézők mosolyogtak, s vigasztalták őt, hogy semmi gond, van még pár napja. Ha ezek megvannak, utána évekig nem zaklatja majd senki. Persze nem hosszú évekig... de egy évig talán tényleg nem.

Hazafelé felhívta apámat, akkor már kicsit sem volt higgadt, sőt! Sorolta, sorolta, hogy már megint mit találtak ki, mi kell még, hogy fogja beszerezni, miért teszik ezt vele újra és újra. Hát nem elég baj a bátyám, aki súlyosan fogyatékos, aki semmit nem képes önállóan megtenni, nem beszél, csak ül, sokszor lógó fejjel, tátott szájjal, csurgó nyállal? Miért kell újra és újra azt bizonygatnia, hogy a felnőtt fia magatehetetlen, önellátásra képtelen??

„Megint éreztem azt az erős késztetést, amit évekkel ezelőtt éreztem mindig, mikor a zebránál állva vártam, hogy átmehessek végre, de csak jöttek, jöttek 50-60-80-nal a kocsik, és megszólalt valami a fejemben, hogy „most lépj ki!" És az első reakcióm megint az volt, hogy igen, kilépek, s már láttam, ahogy nekem csattan, és én repülök, majd becsapódom."

Apám ilyenkor nem válaszol. Nincs mit. Amúgy sem a szavak embere, beszél inkább másról. Eszébe jut valami munkahelyi dolog, valami rólunk, eltereli anyám figyelmét.

„Nem tudtam, hogy ilyen érzéseid vannak, hiszen mindig olyan vidám vagy. Minden barátom rajong érted, a te anyukád olyan jó arc, ezt mondják, és tényleg mindig viccelődsz" – mondtam anyunak, s magamban hozzátettem, ezek szerint én nem tudok rólad semmit. Anya mosolygott, először, mióta hazaért.

„Ilyenkor mindig rátok gondolok. Nem arra, mi lesz veletek nélkülem, mert mindent és mindennek a hiányát is meg lehet szokni. Arra gondolok, hogy ha én kilépek ebből a történetből, akkor ki törődik a bátyáddal? Persze, apa, de neki dolgozni kell. Hova lesz a te életed, ha magatokra hagylak benneteket egy ilyen súlyos beteg emberrel? Mennyi idő múlva fordul át a szeretet gyűlöletbe, apa iránt, irántam, de főleg a testvéred iránt?"

„Sosem tudnálak benneteket gyűlölni" - mondtam, de azért elgondolkodtam, mi lenne, ha nekem kellene nap mint nap ellátnom a 90 kilós, magatehetetlen bátyámat. Soroltam magamban a feladatokat, de már a harmadik is sok(k) volt.

„Tudod, kislányom, van, hogy nem könnyű egy teljesen leépült felnőtt férfiban meglátni a gyereket. Néha kimondottan nehéz. Amikor hajnal négykor azért kelsz, hogy megelőzd az ágybavizelést, mert a pelenka sem tart, és nem sikerül. Amikor agresszív, a nyakadat szorítja, hasba rúg, kishíján eltöri a karodat, és minden lélekjelenlétedre és erődre szükséged van, hogy leállítsd, miközben belül rettegsz."

Rengeteg szempontra rávilágított, kezdve a munkahellyel, ami csak a szerencséseknek van, s ahol a beteg gyereked miatt ötször annyit dolgozol, mint a többiek. A szemedbe sajnálkozó munkatársaid a hátad mögött szidnak, mert szerintük mégis te vagy az, akivel a „hülye gyereke" miatt kivételeznek.

Nem beszélve az állandó lelkiismeret-furdalásról, hogy elég időt fordít-e rám, miközben azt sulykolják, adja intézetbe a beteg gyereket, mert az egészséges sínyli meg a másik betegségét, ő meg őrlődik, mert egyfelől igaz, másfelől, milyen üzenete lenne felém, hogy „vigyázz, ha beteg leszel, innen menned kell"?

Mindenkinek megvan a maga keresztje, a nyűgje és baja, és hát a sajátja mindenkinek a legnagyobb. De azért időnként érdemes két összezuhanás között elgondolkodni azon, hogy a legtöbb ember mégis szerencsés, s az ostobaságok miatti siránkozás helyett inkább értékelni kellene az életet. Ha pedig lehetőséget kapunk erre, és tudunk segíteni, akkor tegyük meg ott, ahol szükség van arra.

Nyitókép: Shutterstock