Sérült a gyermeked? Akkor gondolom, neked sincsenek barátaid

Nagy baráti táraságunk volt, 14-15 éves korunk óta "lógtunk" együtt, a gimi után is találkoztunk hetente kétszer. Én mentem férjhez először, megszületett a fiam, de ez akkor még mindenkinek izgalmas volt, jöttek, babáztak, aztán volt, aki elmaradozott, de az alaptársaság megmaradt. Az újabb baba sem okozott törést a kapcsolatunkban, bár időm az nem volt ugyanannyi, így pár dologból már ki kellett maradnom, de még mindig szoros barátságot ápoltunk a társasággal. Amíg ki nem derült, hogy a nagyobbik gyerekkel problémák vannak, valószínűleg autista.

Ezen a ponton történt valami, számomra a mai napig megmagyarázhatatlan dolog: még néhány alkalommal találkoztunk, aztán többet nem hívtak. A társaság két lánytagja közül az egyik külföldre költözött, a másik férjhez ment, gyereke lett, így ő is ritkábban tudott a csapathoz csatlakozni, a három fiúval viszont semmi extra nem történt, így nem értettem a helyzetet. Átgondoltam, hogy nem beszélek-e sokat a gyerekeimről, nem siránkozom-e sokat, de arra jutottam, hogy én nem változtam: a panaszkodás mindig is távol állt tőlem, az új helyzetekhez mindig is jól alkalmazkodtam, a gyerekeimről akkor beszéltem és beszélek, ha kérdezik, nem gondolom, hogy mindig mindenki róluk akar hallani.

Évekig nem találkoztunk, próbáltam elérni őket a közösségi médián keresztül, de felszínes beszélgetéseknél több nem történt. Mígnem az egyikük meghívott egy előadására, ahol a többi fiú is ott volt. Időközben a csapat másik lánytagja is külföldre költözött, így én voltam az egyetlen nő a régi társaságban, és rákérdeztem: miért kellett 10 évet várni erre? Miért kellett ennyi időn keresztül nekem írogatni, felköszönteni mindegyiküket minden szülinapon, névnapon stb. ahhoz, hogy ez a találkozó létrejöjjön?

Nem volt könnyű kimondaniuk, de megtették: féltek.

Azóta talán két alkalommal találkoztunk a lányok nélküli, de mégis régi felállásban, mert bár a helyzetet elfogadták, látják, hogy nem változtam, nem tört meg engem a sok nehézség és megoldandó probléma, közben nekik is lett családjuk, idejük pedig nincs. Csak egymásra - mint megtudtam, heti egyszer továbbra is találkoznak, csak éppen nélkülem.

Fáj? Persze! Annak ellenére, hogy az ő hiányuk nem jelenti azt, hogy azóta nem lettek új barátaim, akik már eleve a beteg fiammal együtt ismertek meg és fogadtak el. Csak valahogy az ember ragaszkodik azokhoz az emberekhez, akikkel együtt nőtt fel.

Azóta sok sérült, beteg gyereket nevelő családot, szülőt ismertem meg, és mindannyian hasonló tapasztalatokkal gazdagodtak:

Hogy haragszom-e a barátaimra, amiért kiírtak a közös sztorinkból? Dehogy! Ha rájuk gondolok, Müller Péter egyik írása jut eszembe, ami egyfajta hitvallásommá vált:

Nyitókép: Shutterstock