Öngyilkosságba kergette az apámat, engem pedig magához láncolt az anyám

Ha röviden kellene jellemezni, milyen is a kapcsolatom az anyámmal, azt mondanám, hogy nem normális. Ezt persze csak most, a harmincas éveimben látom ilyen tisztán, hiszen amíg ott voltam mellette, szinte elvakított a közelsége. Nem vettem észre azokat a riasztó jeleket, amelyek a külső szemlélő számára egyértelműek voltak. Anya ugyanis nem egyszerűen féltett és óvott, hanem magához láncolt engem.

Egy kisgyermek számára nem létezik semmi más, csakis az édesanyja. Ez a szoros kötelék azonban évről évre egyre lazul, és nemcsak a gyereknek, hanem az anyának is meg kell tanulnia elengedni a másikat. A leválás nehéz, sok szülő számára traumatikus folyamat, hiszen az anyaság új szintre lép, már nem kell a gyermek minden lépését és döntését kontroll alatt tartani. Minél később jön el ez a pillanat, a szülőnek annál nehezebb lesz új célt találnia saját életében.

Anya előszeretettel mesélte egykor azt, hogy milyen sokáig szoptatott, és ez a történet gyerekként kínos volt, ma viszont már kijózanító erejű. Ez ugyanis csak az egyik jele annak a görcsös ragaszkodásnak, ahogy ő a gyereknevelést elképzelte. Minden életszakaszt a lehető leghosszabbra akart elnyújtani, és minden eszközt megragadott ehhez. Ha visszaemlékszem az óvodás vagy általános iskolás éveimre, a meghatározó emlékek mind anyához kapcsolódnak. El sem tudtam akkor képzelni, hogy nélküle létezzek.

Természetes az is, hogy a gyermeknek eleinte mindenhez engedélyt kell kérnie, ám nekem még a gimnáziumi évek alatt sem volt szabad semmit sem csinálnom. Bulikról vagy estébe nyúló kimaradásokról szó sem volt, de még a tűzhelyet sem gyújthattam be egyedül. Vágytam arra, hogy süthessek, de anya olyan vehemensen tiltott minden, szerinte veszélyes dologtól, hogy nem egyszer hisztériás rohamot kaptam. Becsaptam a szobaajtót és a párnába ordítottam tehetetlenségemben.

Próbáltam kitörni, elszökni otthonról, de vagy verés volt a jutalmam, vagy napokon át tartó lelki nyomasztás és terror, ami még rosszabb volt, mint a testi fenyítés. Anya ilyenkor nem szólt hozzám, és azt éreztem, hogy az egyetlen személy, aki értelmet ad az életemnek, elfordult tőlem. Sosem történhetett az, amit én akartam, pontosabban az, amire nagyon vágytam. Ajándékokkal persze csillapította a vágyaimat, de egy kütyü csak ideig-óráig tudta feledtetni, hogy a saját otthonom, a saját anyám fogja vagyok.

Hogy miért meséltem el mindezt? Mert ez vezetett rá arra, mi is végezhetett az apámmal. Anya ugyanis nemcsak engem, hanem apát is kulcs mögé zárva tartotta és megbéklyózta az állandó pesszimizmusával. Anya elégedetlen volt a saját életével. Többre vágyott, jobban mondva a mai napig úgy érzi, hogy neki több járna, hogy mindenkinek kötelessége lenne rajta és neki feltétel nélkül segíteni. Bárki, aki nem így tesz, az szar ember. Bezzeg mikor más van szorult helyzetben! Szerinte ő az első, aki ilyenkor rohan segíteni...

Anya állandóan irányítani akart és irányított is minket. Úgy és abban a rendszerben kellett élnünk, amiben ő érezte komfortosnak magát és mi bármit tettünk, nyilván semmi sem volt megfelelő. Egyszer megpróbáltuk meglepni egy születésnapi ebéddel, de ő csak a konyhában hagyott kuplerájt látta, a pocsékba ment étel miatt szidott minket, és csak hab volt a tortán, hogy közölte, őt ne próbáljuk meg ilyesmivel lekenyerezni. Álltunk a konyhában és pislogtunk, hiszen még arra se vette a fáradságot, hogy legalább az örömöt színlelje, hogy egy kamu mosolyt az arcára erőltetve megköszönje, amit tettünk érte.

A családi kirándulások és nyaralások fokozatosan elmaradtak, nem is csoda, hiszen anyának soha semmi sem volt jó. A strand túl zsúfolt, a napozóágy bérleti díja magas, majd jöttek az olyan kifogások, miszerint a munka mellett nem tud elszabadulni nyaralni, de mi apával kettesben menjünk csak és pihengessünk, miközben ő megszakad, hogy nekünk legyen mit ennünk. Mondanom se kell, a lelki terror ismét hatásos volt. Anya szépen lassan betört minket és mi már meg sem próbáltunk kiszabadulni a börtönéből.

Apa régen sem vetette meg az alkoholt. Gyerekként azt láttam, hogy anya állandóan veszekszik vele az ital miatt, és éktelen haragra gerjedt, ha apa netán részegen állított haza. Ma már viszont pontosan tudom, hogy apa számára az alkohol volt a menekülőút. Anya ugyanis megmérgezett mindkettőnket, nem szó szerint, de az őt körülvevő feketeség, az állandó negatív energiák minket is megkeserítettek. Sosem voltunk jókedvűek, nem tudtunk örülni semminek. Kitörni nem volt erőnk, és hiába menekültünk volna, el sem tudtuk képzelni az életünket nélküle.

Apát sosem láttam részegnek a munkahelyén vagy bárhol, csakis otthon ivott, eleinte anya előtt, majd a sorozatos viták után már titokban, a táskájába vagy a spájzba rejtve a piákat. Mikor anya elvette tőle a fizetését és szinte zsebpénzen tartotta, akkor szokott rá az olcsóbb, szar minőségű piákra. Mindegy volt, mit iszik, csak valami szabadítsa ki a fogságból. Sosem volt erőszakos, talán kétszer emelt kezet ránk, de utána olyan bűntudat mardosta, hogy én éreztem magam rosszul, én, aki a pofont elszenvedtem.

Az alkoholizmus szépen lassan felőrölte őt, ám ebből akkor csak annyit fogtam fel, hogy ha apa részeg, akkor anya ideges és ez rossz. Akkor még nem láttam az összefüggéseket, és meggyűlöltem apát, hiszen a részegségével bántotta anyát. Emlékszem, sírva kértem, hogy hagyjon el minket. Ez most mardossa a lelkemet, hiszen ő ugyanúgy elszenvedte anya zsarnokságát, mint én. Éveken át bírta és tűrte a megaláztatásokat, azt, hogy anya kizárta a lakásból, hogy az ablakon és az ajtón kellett dörömbölnie, de végül feladta a harcot. Amikor az ital már nem volt elég, akkor az öngyilkosságba menekült.

Biztos nem lehetek benne, de egykoron azt éreztem, hogy rám is ez a sors várt volna, ha akkor nem pakolok össze, és hagyom ott anyát. Nem gondolkodtam, csak menekülni akartam. Az első hónapokat az egyik egyetemi csoporttárs lakásában vészeltem át, majd mikor kezdett kínos lenni a jelenlétem, a diákhitelből kibéreltem egy szobát, passziváltattam egy félévet és jelentkeztem eladónak az egyik közeli boltba. Az egyetemet később otthagytam és sokáig nem is találtam a helyem a világban. Kellett idő, hogy rájöjjek, mit is akarok pontosan.

Anyával megszakítottam minden kapcsolatot. Eleinte megpróbált elérni, ismeretlen számokról hívott és azzal ijesztgetett, hogy bajban van, hogy beteg, hogy üldözik a behajtók, a legképtelenebb történetekkel próbált visszacsábítani magához. Eleinte mentem is volna, de vagy a barátok tartottak vissza, vagy szerencsére a munka nem engedett. A hívások megritkultak, majd abbamaradtak, és én sem kerestem őt többet. Néha még eszembe jut, főleg akkor, amikor valami olyasmit csinálok most, ami régen tiltva volt, és elgondolkozom azon, milyen ember lennék, és hol tartanék, ha nem börtönben töltöm a gyermekéveimet.

Nyitókép: Shutterstock