Képtelen vagyok megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól: élet a nárci anyával

Mindig volt otthon mit enni, bár többnyire csak csípős dolgok, amiket gyerekként képtelen voltam leerőltetni a torkomon. Mindig volt ruhám a méretemben, bár azokat a nagyszüleimtől kaptam. Ha beteg voltam orvoshoz vittek, ha gyógyszerre volt szükségem, megkaptam. Bár a szüleim sokat ittak, de ilyenkor velem sosem voltak agresszívak.

Sok időt töltöttünk együtt, bár sosem a játszótéren, hanem már óvodás koromban olyan értelmiségi eseményeken vehettem részt, mint állófogadások, könyvbemutatók, felolvasóestek - hogy mit kerestem ott kisgyerekként, a mai napig talány, de hát, nincs mit tenni, papíron jól mutat.

Azonban, ha messziről nézem, eszményi kapcsolatom volt édesanyámmal. Külső szemlélőként mindössze annyit lehetett látni, hogy ez az anya mindent megtesz a gyermekéért, és ennek a gyereknek szüksége van az anyjára. Szükségünk volt a folyamatos érintésre, az ölelésekre, a puszikra.

Így kívülről valószínűleg megdöbbentő lehet, ha azt mondom, hogy évek óta elkerülöm édesanyám társaságát. Hiszen mi mindig együtt lógtunk, és minden titkommal, gondolatommal hozzá fordultam először. Csak hát... időnként... hogy is mondjam... mindent elrontottam?

Először is, el kell mondanom: ha jóban voltunk, én voltam a legszebb, a legokosabb, a legtehetségesebb, a legkedvesebb. Fantasztikus humorral rendelkeztem, csodás volt az alakom, a hajam, oda meg vissza volt, hogy szeretek olvasni. Ha viszont összevesztünk, már egy kicsit más volt a rólam kialakított vélemény.

Olyankor önző voltam, gonosz voltam, rideg voltam, türelmetlen voltam. Hirtelen már nem is voltam olyan szép, a humorom egyik pillanatról a másikra otromba lett, a hajam nagyon csúnya és lelapult volt, az osztálytársaimnak pedig - akikkel korábban összevesztem - biztos nyomós okuk volt arra, amiért kiközösítettek. Továbbá valótlanságokat állítottam mindenkinek róla: a nagyszüleimnek, de még a pszichológusaimnak is.

Igen, a pszichológusaimnak, így, többes számban. Már gyerekként is elég depresszív és magamba forduló voltam. Mindig, mindenben bizonytalan, és sokszor eltűnődtem azon, vajon miért kell részt vennem, ennek az életnek nevezett, boldogtalan és labilis valamiben. Sokat sírtam, általában naponta többször. Sokszor veszekedtünk édesanyámmal, lényegében mindenen. Ha valamit szerettem volna, amit ő nem. Ha nem szerettem volna valamit, amit ő igen. Ha megijesztett, hogy mennyi alkoholt fogyaszt, és nem akartam esténként a közelében lenni, vagy kérleltem, hogy aznap ne igyon - hiszen "én őt még sosem láttam részegen".

Így egy idő után mindig azt mondta, hogy kezelhetetlen vagyok, és segítségre van szükségem.

Ezzel egészen új távlatok nyíltak meg köztünk veszekedési témák tekintetében: terápia után kiszedte belőlem, hogy mit mondtam a pszichológusomnak, és ha nem tetszett neki amit hallott, hosszú ideig hol némán, hol válogatott jelzőkkel büntetett.

Ha egy-egy veszekedésünk alkalmával kicsúzott valami a száján, hiába ismételtem el akár csak fél perccel később amit mondott, kijelentette, hogy ő sosem mondott olyat. Bármikor, bármi felmerült, amit ő mondott vagy tett, ha az ránézve negatív volt, akkor vagy meg sem történt, vagy csak azért mondta, mert ő a valódi áldozat kettőnk közül és igazából nem is úgy értette, csak gonosz módon kiforgattam a szavait.

Sokszor éreztem úgy, hogy meg fogok őrülni. Rengetegszer előfordult, hogy már képtelen voltam eldönteni, mi az igazság és mi a hazugság. Hogy tényleg mondott valamit vagy sem. Hogy én mit mondtam és mit nem. Hogy tényleg láttam-e, ahogy esténként mellettem fogynak az üveg borok szépen egymás után, vagy csak képzeltem. Talán tényleg csak hazudtam az egészet? Valóban bennem van az a mélyről jövő gonoszság, ami arra sarkall, hogy tönkretegyem a jó hírét? Most akkor bájos kislány vagyok vagy sem? Van tehetségem dolgokhoz vagy sem? Ha hozzányúlok valamihez, az jobb lesz vagy csak tönkreteszem? Egyáltalán... tényleg balkezes vagyok, vagy azt is csak beképzeltem magamnak?

A nárcisztikus szülő nehéz téma. Sok esetben nehéz felismerni, de legalább iszonyatosan nehéz kiszakadni a bűvköréből. Hiszen ha épp a jó hullám van, embernek nem volt még annyira szerető szülője, mint ő. A kisgyerek pedig csak többet és többet akar, egészen addig, amíg ki nem pukkad a hatalmasra fújt lufi és közben nem csap egy kurva nagyot az ember arcára. Aztán kezdődik elölről az egész, egészen addig, amíg a gyermek egyszercsak be nem csapja maga mögött az ajtót véglegesen vagy nem nyomorodik meg - szintén véglegesen.

Nyitókép: Shutterstock