Ha te csak jót akarsz, akkor miért ártasz a saját gyerekednek?

Sajnos, manapság túl sokszor halljuk ezeket a gyógyulást gátló mondatokat: „Minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének. Mindent megtettek, amit tudtak. Nem haragudhatsz a szüleidre, mert az életedet köszönheted nekik." Igen, igaz, hogy egy szülő jó esetben jót akar. A legjobbat. De mi van akkor, ha önmaga sem látja, mi a jó, a saját sérülése miatt? Ebben az esetben úgy rombol, hogy maga sincs tisztában a tettei következményével.

Az is igaz, hogy egy szülő igyekszik mindent megtenni, de nem lehet folyton felmenteni azokat, akik arra hivatkozva, hogy ők ennyit tudtak, itt tartottak akkor, bántották a gyermeküket. Mindenkinek ugyanannyi lehetősége van arra, hogy felismerje a saját káros viselkedésmintáit, és ezeken változtasson. Persze, nehéz, ez nem is kérdés, de hosszútávon mindenképpen megéri. A szülőre pedig lehet haragudni, mert időnként ő is tehet olyat, ami húsba vág. Emellett lehetnek nagyon szerethető tulajdonságai is, a kettő nem zárja ki egymást. Viszont érdemes ezzel dolgozni: egyszer jól ki kell haragudni magunkat, és utána előre kell nézni.

Számos esetben ez a fajta szülői attitűd, hasonlóan a többi bántalmazáshoz, annyira észrevétlen, hogy a gyerekek csak felnőttként jönnek rá arra, mi történt velük. Felnőttként pedig nagyon nehéz szembesülni azzal, hogy éppen azok bántottak, pont azok miatt lett sérült a személyiség, akik szeretik, akiket szeret. Minden megkérdőjeleződik ebben az esetben. Ráadásul azért is különösen nehéz ez a helyzet, mert egy gyermek számára a szülei piedesztálon vannak: ők adják az élethez való jogot, a gyökereket, a létbiztonságot, és ha ez sérül, az a gyermek számára feldolgozhatatlan. Ezért van például az, hogy még a súlyosan bántalmazott gyerekek is kialakítanak a maguk számára egy idealizált képet a szüleikről, és ahhoz ragaszkodnak. Mert ha ez az alap megsérül, akkor az egész élet sérül.

De nézzük, honnan ismerhető fel felnőttként, hogy ilyesmiben volt része valakinek?

Soha nem áll ki a gyerekért, soha nem védi meg, nem ad biztonságérzetet, sőt azt érezteti, minden baj, ami érheti a csemetéjét, egyedül miatta van, ő maga tehet róla. Folyamatosan bűntudatot kelt, érzelmileg zsarol. Folyton panaszkodik, milyen teher volt számára a terhesség, a gyerek felnevelése, megállás nélkül példálózik a saját áldozathozatalával, amit a gyermekért tett.

Folyton bűntudatot kelt és szeretetmegvonással büntet. Mindig, minden róla és az ő érzéseiről, nehézségeiről, igényeiről szól, amihez sok esetben a környezet is asszisztál: „Legyél jó gyerek, látod, hogy anyádnak/apádnak milyen nehéz. Legalább miattad ne fájjon a feje".

Mindig a legrosszabbat feltételezi a gyermekéről, és ennek hangot is ad: „Úgysem tudod megcsinálni, te ehhez nem vagy elég jó. Felesleges próbálkoznod, csak energiapocsékolás" - és sorolhatnám. Ha bármit szóvá tesz az, akire ilyen módon rátelepszik, azonnal kész a válasz: „De hát én csak jót akarok. Annyi mindent megteszek, de neked semmi sem jó." És egyszerűen nem érti, hol a határ egészséges segítségnyújtás, szeretet és rátelepedés, megfojtás között.

Az ő gyermekének tilos kifejezni a negatív vagy fájó érzéseit. Igyekszik rábírni, hogy ugyanúgy gondolkodjon, mint ő, azt a pályát válassza, amit ő maga is végigcsinált, vagy vágyott rá, de nem sikerült. Folyton elmarasztalja a gyereket, ha az ellent mer mondani neki, és aztán, ha a gyerek kamaszként lázadni kezd, deviánssá válik, elégedetten dől hátra: az „Lám, megmondtam, nem jó semmire." És még akkor sem látja, ő maga tette ilyenné a saját gyerekét.

Sokáig ragozhatnánk a témát, de egy dolog biztos: egy gyereknek sem lenne szabad így felnőnie. Amit ebben a korban elszenved valaki, felnőttként helyrehozható ugyan, de ekkor már kemény munkával és hosszú idővel kell számolni.

Nyitókép: Shutterstock