Gyerekfotók a neten, jogász szemmel: Ne told fullba a kretént!

Gyanítom, hogy azért, mert eredetileg jogász a végzettségem - és most már mindennek a tetejébe anya is vagyok. Szóval, semmilyen kifogásom nem maradt, hogy kibújjak a feladat alól. De miért kapálóztam ennyire az ellen, hogy megírjam ezt a cikket? Mert egy ötszavas mondatban össze tudom foglalni a "szakvéleményem": "Ne told fullba a kretént!" (Mondjuk, ezt az élet más területeit illetően is érdemes alkalmazni...)

Na, de hát ki látott már 4 szóból álló cikket? Így hát muszáj leszek kicsit kifejteni.

Jogunk van-e a gyerekünkről képet kitenni?

Hát van. Mivel egy kisgyerek cselekvőképtelen, ha bárki fel akarná használni a képeit, akkor a nevében a szülő adhatna engedélyt. Ha pedig maga a szülő akarja kiposztolni a képet, feltételezhető, hogy adott magának engedélyt. Ez a száraz szakbarbárkodás része volt.

Sokkal érdekesebb, hogy veszélyes-e kiposztolni a kis Jenőke legcukibb pillanatait...

Háááát... Igen is, meg nem is. Igen, mert persze vannak pedofilok meg hackerek, akik mindenféle kacifántos módon visszaélhetnek vele. És persze az is rettenetes, ha akár csak egyetlen gyerek is ilyesfajta zaklatás áldozatául esik, de szerencsére statisztikailag még nagyobb veszélyforrás az otthoni kenyérpirító. (Amúgy azzal sem hagynád magára a gyereket "lesz, ami lesz" alapon - akkor a fotóival kapcsolatban is legyél észnél!)

Szóval, összefoglalva: szerintem elsősorban nem jogi szempontból problémás ez az egész kép posztolósdi.

Fontos különbséget tennék két kategória között:

• Egyrészt vannak, akik néha egy-egy képet feltesznek a gyerekről, ami KÜLÖNÖSEN vicces/ cuki/ tanulságos. Vagy a gyereket érintő nagyobb eseményekről nyilvánosan is megemlékeznek (szülinap, óvodai ballagás stb.)
• Másrészt vannak, akik válogatás nélkül szinte élőben közvetítik gyermekük minden KÖZEPESEN vicces/cuki/tanulságos megmozdulását. És itt szeretném felhívni a figyelmet, hogy a gyerekek általában cukik, a férfiak pedig általában férfiasak. Szóval, ha az nem nagy szám, hogy a férjed épp férfias, akkor az sem nagy szám, hogy a gyereked épp cuki.

Az első csoport szerintem tök oké. Állítólag ez evolúciós örökség, hogy jobban meg tudjuk élni az örömöt, ha megosztjuk a közösséggel. Ennek az a nagyon egyszerű magyarázata, hogy az az ősember, aki jól érezte magát közösségben, azt megvédték a többiek, ha jött a kardfogú tigris. Aki meg magában is jól elvolt, azt egy óvatlan pillanatban megette a kardfogú tigris.

Szóval, szerintem életszerűtlen elvárás, hogy egyáltalán ne osszuk meg az örömeinket az ismerőseinkkel, hanem rejtegessük, mint valami mocskos kis titkot. És a 21. században már nem faluközösség van, hanem online közösség - a neten tudjuk elújságolni többieknek, hogy mi történt velünk mostanában. De ennek egyik hátulütője, hogy nyoma marad mindennek, szóval, fokozottabban kell(ene) ügyelnünk.

Azért ciki, mert nyilvánvaló, hogy valami baj van az önértékeléseddel. Emlékszel, milyen nevetségesek voltak néhány éve azok a párocskák, akik szerelmük bizonyítékaként elárasztották a Facebookot csókolózós képekkel? Neked is az jutott eszedbe róluk, hogy biztos bizonytalanok magukban vagy egymásban?

Vagy talán csak éretlen személyiségek, hiszen minden egészséges felnőttnek tudnia kéne, hol a határ magánügy és nyilvános beszédtéma között? Hát az a hírem, hogy ezek a kérdések ugyanúgy felmerülnek Jenőke 600. fényképe láttán is. Gondolj csak bele: magadról vagy a férjedről sem tennél ki ennyi képet, akkor a gyerekkel kapcsolatban miért nincs benned semmilyen fék?

Szóval, a gyereked életének pillanatképei pont ugyanúgy nem tartoznak senki másra, mint az, hogy felporszívóztál, levágtad a körmöd, tampont cseréltél vagy megkívántad a férjed. Ezekről sem mindegy, hogy kinek, mikor, mennyit és hogy mesélsz. Akkor Jenőkét is tartsd legalább ilyen fontosnak, és gondold végig ezeket a szempontokat, mielőtt teleszemeteled a világhálót a dolgaival!

Nyitókép: Shutterstock