Azért tekintesz tulajdonként a nőkre, mert mérgező vadhajtások szőtték át a lelked

Az ilyen véglényeknek, mint amilyen te vagy, mindenki csak és kizárólag a tulajdona lehet. Így is tekintesz rájuk. Mivel tele vagy sérülésekkel, amelyekkel soha nem foglalkoztál, fogalmad sincs arról, mi a szeretet, a kölcsönösség, ezért csak elnyomásra vagy képes. No és birtoklásra. Minden használati tárgy, minden ember, akivel csak kapcsolatba kerülsz, a te felfogásod szerint a tulajdonoddá válik. Úgy is kezeled őket. Engem is úgy kezeltél.

A kezdeti hősszerelmes időszakban nehéz ezt észrevenni. Nehéz, mert pont úgy viselkedtél, mint a mesebeli királyfik és hősök. Biztos, sok ilyet olvastál, mert baromi meggyőzően adtad elő. A láttodra, a kettőnk látványára minden nő a szívéhez kapott: „Ahhh, a királyfi fehér lovon! Milyen szerencsés nő! És ez a férfi micsoda csoda, milyen jó ember, jó apa, jó férj! Hát ilyen van?"

Nos, volt. Látszólag legalábbis...

Soha nem felejtem el azt, amikor segítséget kértem egy szakembertől, egy nőtől, akit ismertem. Azt mondta: „Ne vádold magad amiatt, hogy nem ismerted fel. Amikor mutattad nekem azt az üzenetet, amit legelőször írt, én is arra gondoltam, minden nő ilyen férfira vágyik. Én sem ismertem fel, pedig ez a munkám."

Ez ugyan nem vigasztalt, de erőt adott a továbblépéshez. Ugyanis addigra tökéletesen átláttam rajtad. Amikor az üzenetet küldted, az még a klasszikus beetetés időszaka volt. Minden ragadozó így csinálja, és basszus, beválik, mégpedig azért, mert kislánykorunkban belénk traktálták a tipikus mesékkel, hogy ha jól szeretjük, minden szörnyeteg megváltoztatható. Ez óriási hazugság! A szörnyetegek soha nem változnak meg. Soha! Ahogyan te sem. Viszont vérprofi módjára megtanuljátok eljátszani azt, amit csaliként bedobtok. Te is megtanultad megjátszani az érzéseket, melyek neked nincsenek, és valójában soha nem is voltak. Megtanultad eljátszani az elbűvölő, sármos fickót, aki bárhol, bárkinek el tudja adni magát.

És szépen lassan, észrevétlenül behálóztál. Az elején volt egy-két rebbenő, felsejlő megérzésem, de olyan gyorsan suhant el az összes, ahogy jött. Lebegtem ebben a figyelemben, a tenyéren hordozásban. Időnként voltak furcsa, rossz érzetek, de annyi változás volt akkor az életemben, hogy csak legyintettem rájuk. Óriási hiba volt.

Hiba volt, mert amikor szóltam, hogy ne járjunk már együtt még a boltba is bevásárolni, te azt mondtad, egy percet sem bírsz ki nélkülem. Gondoltam, oké, majd csillapodik ez a dolog, ha majd hosszabb ideje leszünk együtt. Ám egy idő után fullasztó lett ez a nagy közelség. Elkezdett komolyan zavarni, hogy sehova nem mehetek egyedül, te azonnal ugrasz lelkesen és elkísérsz. Boltba, barátokhoz, családhoz. Együtt vittük a gyerekemet reggel iskolába és együtt mentünk érte. Együtt dolgoztunk, együtt edzettünk. Mindent együtt kellett csinálni, és egy idő után már nem volt saját életem. Szépen eltűnt a saját bankszámlám, az otthonom, a bevételem. Elkoptak a barátok, a családom. Egyedül maradtam. Ekkor mutattad ki a fogad fehérjét.

Ekkor jöttem rá, hogy tulajdon vagyok, aki szépen belesétált a gondosan felépített csapdába. Próbáltam erről beszélni veled, próbáltam elmondani, hogy nekem ez így nem jó, ám döbbenten és leforrázva tapasztaltam meg az addig ismeretlen arcodat. Az őrjöngő, fenyegető, üvöltő, tárgyakat összetörő pszichopatát. Aki a legkisebb észrevételt, kritikát sem tűrte, és azonnal támadni kezdett a frusztrációi miatt.

Sokáig azt hittem, ilyenkor elveszíted a fejedet, rettegtem, mire leszel képes. Egyszer azonban megláttam a valóságot. Veszekedtünk, és ahogy kezdett elmérgesedni a helyzet, te hirtelen körülnéztél: láttad, hogy nyitva vannak az ablakok, így a szomszédok mindent hallanak. Szépen körbejártál és mindent becsuktál, a bejárati ajtót kulcsra zártad. És gombnyomásra újra üvölteni kezdtél.

Ordítottál, az arcod eltorzult, aztán, ahogy felemeltem a fejemet és rád néztem, megláttam a tekintetedet: jéghidegen nyugodt volt. Még azt is mondanám, majdhogynem nevetett. Ostorként vágott belém a felismerés: ez az egész csak színház.

Hiszen te mindig jegesen üres vagy, még ideges sem tudsz lenni. Ezt is csak eljátszod, hogy engem megfélemlíts. Borzalmasan rémisztő felismerés volt. Akkor tudatosult bennem, mennyire veszélyes vagy, és akkor átláttam mindent. Te soha nem dobtál ki semmit. A padláson olyan bolhapiac volt, amit elképzelni nem tudtam. Húsz éves, rég nem hordott, rongyos ruhák, melyeket ki kellett volna már dobni, régi cipők, eltört használati tárgyak, nem működő technikai dolgok feküdtek mindenhol, egymásra dobálva. Mindegyik volt feleségedtől cuccok, melyeket nem adtál oda nekik. Használhatatlan szerszámok, romos bútorok - egy rakás szar volt fent. És soha semmit nem engedtél kidobni. Szinte remegve ragaszkodtál mindenhez.

Ha majd egyszer elmegyünk, ha sikerül elmenekülnünk, én is csak egy romos lerakat leszek a padláson. Az, ami belőlem marad. De addig valahogy, óvatosan és rejtve meg kell találnom a módját annak, hogyan tudnánk eltávolodni tőled. Aki használati tárgyakat gyűjt és betegesen ragaszkodik azokhoz, az két dologban hisz. Az egyik, hogy semmit nem veszíthet el, mert az az ő elutasítása lenne, amit pedig képtelen elviselni. A másik, hogy a tulajdona nem rendelkezhet szabad akarattal, ergo, ha menni akar, azért meglakol. De ez már egy másik történet...

Nyitókép: Shutterstock