Legyen szó kávéról, vacsoráról, italról, alapvető, hogy a férfiak hívják meg a nőket. Valószínűleg mindenkinek fura lenne, ha fordítva történne: a férfinak és a nőnek is. Képzeld csak el azt a randevút, ahova a csaj hívja el a pasit, majd a vacsora végén ő is fizet...
Hatalmas a nyomás a pasikon: nem csak maguk számára kell megteremteni az anyagi biztonságot, de a párjuk, sőt gyerekeik számára is. Legalább is hagyományosan. A hagyomány pedig nagy úr. Arról nem is beszélve, hogy mit él át az a férfi, aki kevesebbet keres, mint a párja.
Tudom, nem szép dolog, de nőként mindig imádtam, ha meghívtak. Nem azért, mert ki akartam használni a pasit: egyszerűen megbecsülve éreztem magam. Kicsit volt bennem egy "nyertem" érzés. Na, meg persze az elégedettség, hogy "elég jó nő" / "elég jó társaság"vagyok ahhoz, hogy meghívjanak. Olyan, mintha ajándékot kapnék.
Valószínűleg a családból hoztam ezt: imádtam, ahogy apukám viccelődve királylánynak hívott, és rendszeresen meghívta a barátaimat is fagyizni, vagy fizette az ő nyaralásukat is. Belenőttem abba, hogy a férfi fizet.
De ha egy olyan pasi hívott meg, akiről tudtam, hogy nem áll túl jól anyagilag... Furdalt a lelkiismeret! Erősködni kezdtem hát, hogy beszállok. Innentől nem létezett nyertes állapot: ha engedte, azért, ha nem, azért volt rossz érzésem.
Borzasztó nehéz leküzdeni azokat a berögződéseket, amiket a neveltetésünkkel, kultúránkkal kapunk. Hiába tudjuk, hogy úgy fair, ha időnként a nő is fizet, amikor ez megtörténik, mindenki kellemetlenül érzi magát. Elméletben nagyon is el tudjuk képzelni, de mikor megtörténik, mintha a fogunkat húznák. A férfiét is, a nőjét is.
Aztán volt szerencsém pár hónapot Afrikában tölteni. És ahogy az lenni szokott: szerelmes lettem egy helyi srácba. Nemcsak azért voltam boldog, mert viszonozta az érzéseimet, hanem mert így kettő az egyben kaptam egy idegenvezetőt is. Csakhogy ő még a magyar diákokhoz képest viszonyítva is lényegesen csóróbb volt. Hamar rá kellett jönnöm: ha szeretnék bárhova is vele menni, az csak akkor lehetséges, ha én fizetek.
Eltelt néhány nap, és én egyre rosszabbul éreztem magam. Az oké, hogy hozzájárulok a közös szórakozáshoz, de hogy MINDENT én fizessek? Minden étkezést, minden buszjegyet, belépőket két főre - de még a telefonszámláját is, ha azt szeretném, hogy fel tudjon hívni néha. Szépen lassan rájöttem: én tartom el őt.
Tudtam, hogy nem semmirekellő, csak a pillanatnyi élethelyzete nehéz. Szerettem, és vele akartam lenni. Pedig azt is tudtam, hogy a harmadik világban még nekünk, magyaroknak is nagyon olcsónak számít minden. Ennek ellenére nagyon nehéz volt minden nap végén feldolgozni, mennyi pénz folyt ki a zsebemből.
Szegénykém szintén szenvedett. Szeretett volna kényeztetni, mindent megadni nekem - anyagilag is. Az utca népe pedig ostromolt minket rosszindulatú megjegyzéseivel: Az a gazdag fehér nő biztos csak megvásárolta a srácot. Mindkettőnknek ugyanazt a mondatot súgdosták a fülünkbe újra meg újra: Biztos csak kihasznál!
És hát csak sikerült bogarat ültetni mind a négy fülünkbe...
Túljutottunk rajta, de mindennap volt vele munkánk. Neki az önbecsülésével, nekem a kapzsiságommal.
Féltettem, sajnáltam a pénzem.De meg akartam tanulni adni. Hazatérésem után pár napra vendégem érkezett: nálam aludt egy barátnőm. Örültem neki azért is, mert így most tovább tesztelhettem az irigységem, s örömmel tapasztaltam: bizony sokat fejlődtem. Boldogan, rossz érzések nélkül osztottam meg vele az ételem - ahogy azt Afrikában a legszegényebb családoknál is tapasztaltam. Ha ők meg tudják osztani azt a keveset, akkor nekem pláne mennie kell!
Schnierer Kati
Nyitókép: iStockphoto
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
