Az életünk nem más, mint döntések sorozata, de nagyon ritka, hogy azonnali visszajelzést kapjunk azok helyességéről. Bizonyos esetekben pedig utólag sem tudjuk meg, így örök kétely marad.
Nekem ugyanilyen kétely marad a kutyák életébe való beavatkozás, vagyis az állat eutanázia kérdése...
Ködös, őszi nap volt, az állatorvost vártuk. 14 éves német juhászkutyánk csípőízületi diszpláziája kritikussá vált:nem tudott elmenni a tányérjáig, nem tudott kimenni, hogy elvégezze a dolgát, ugyanis lábra állni sem tudott, és az állapota rohamosan romlott. Akkor már fél éve anyukám gondozta becsülettel: elétette az ételt, a vizet, és takarított utána, ha maga alá piszkított.
Egyértelmű volt, hogy ez így nem mehet tovább. Ez az élet már nem volt méltó az egykor oly büszke és csodálatos kutyánkhoz, rengeteget szenvedett. A fájdalomcsillapítók sem segítettek rajta, apukám mégis nehezen fogadta el a tényt, hogy döntést kell hoznunk - pedig ő is tudta, hogy muszáj. Talán csodát remélt.
Nem bírt otthon maradni azon a napon. Elbúcsúzott szeretett kutyájától, és elment. Jócskán felnőtt voltam már - mégis felelőtlen gyerek -, amikor hazavittem a kölyökkutyát. Mert évekkel később, mikor elköltöztem otthonról, ott hagytam, és a szüleim nyakába akasztottam a felelősséget. De azon a napon kötelességemnek éreztem osztozni a teherben. Anyám erős asszony, úgy gondoltam, hogy ketten végigcsináljuk.
Megérkezett az állatorvos. Életem egyik legszürreálisabb napja volt. Semmi nem úgy történt, mint a filmekben. Túlságosan rideg és valóságos volt. Az orvos leborotválta a kutya lábát, és bekötötte neki a kanült. Először nyugtatót kapott, azután pedig a gyilkos fecskendő következett. A kutya fejét simogattam, halkan a fülébe suttogtam, és belenéztem idős szemeibe.
Néhány perc múlva az orvos meghallgatta sztetoszkópjával, és bólintott. Lecsuktam a szemeit. Anyukám mindvégig a konyhából figyelt, képtelen volt közelebb jönni. Ahogy az orvos bólintott, anyu felzokogott. Sosem hallottam őt hangosan sírni. Az orvos részvétet nyilvánított, és elköszönt. Anyu összeomlott, apu nem volt ott.
Azon a napon felcserélődtek a szerepek. Gépiesen temettem el, patakokban folytak a könnyeim. A föld hideg volt és fagyos. Az akkor 20 éves keresztfiam segített, aki még szinte gyerek volt, de azon a napon mégis felnőtt. Besötétedett, mire végeztünk. A gyerek megölelt, mondtunk egy rövid beszédet a sír fölött, és elbúcsúztunk. Azon az estén vizespohárból ittam a konyakot, mégsem volt annál józanabb éjszakám.
Feloldozást azóta sem nyertem. A bűntudat nem múlik el, csak idővel meghalványul. Úgy érzem, Istent játszottunk azon a napon, és ez nem helyes. Rengeteg kérdés maradt nyitva bennem. Nemrég hallottam egy szép gondolatot erről: a kutya bízik abban, hogy a gazdája bölcsen cselekszik.
Igen, a kutya bízik bennünk az utolsó lélegzetvételéig. Az pedig, hogy bölcsen cselekszünk-e, örök rejtély marad.
Te képes lennél elaltatni a beteg házi kedvencedet?
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
