A depresszió sokszor nem látszik azon, aki szenved tőle

A belsőmet mardosó félelem, fájdalom és elkeseredettség oly mértékűvé vált, amit képtelen voltam tovább kezelni. Megtört. Eltaposott, földbe döngölt. A torkomra térdelt, és mocskos vigyorral, nyálfröcsögve tudatta velem, hogy elvesztettem a csatát, és ezzel együtt a háborút is. Sokszor álltam már fel. Sokszor mondtam, hogy "nem most". De ebben a pillanatban elengedtem mindent, ami eddig kihúzott a gödörből.

A régi időkre gondoltam. Amikor még minden szép volt. Amikor még volt értelme továbbmenni és újrakezdeni. De vajon hányszor lehet újrakezdeni? Újra és újra és újra, amíg eljutsz arra a pontra, ahonnan már nincs tovább. Nem akarod újrakezdeni, nem akarsz megint mindent felépíteni. Azt akarod, hogy hagyjanak békén. Hogy felejtsen el mindenki.

A korábbi jó dolgok felelevenítése csak rontott mindenen. Ahelyett, hogy jobb, százszorta rosszabb lett a helyzet. Tudtam, hogy tennem kell valamit. Bármit, akármit. Csak szűnjön meg ez a végtelen áradat, amiben fuldoklom! Belül tomboltam, kívülről azonban csak annyi látszott, hogy a távolba nézve merengek. Senki sem tudta volna megmondani, hogy mi fog következni. Senki sem tudta volna megakadályozni azt, amire készültem.

Miért írtam ezt le? Hogy egy pillanatra gondolkodj el azon, mitől félsz a legjobban! Mi az, amitől kétségbe esnél, és nem tudnád, merre van a kiút? Ugye, milyen szörnyű érzés? Mennyire esendőnek, mennyire kiszolgáltatottnak érzed magad? Aki depresszióban szenved, nap mint nap ezzel küzd. Nap, mint nap harcol azokkal a démonokkal, amik szüntelenül ostromolják. Sosem tudhatjuk, hol a határ. Mennyit bírnak el. Meggyógyulnak, vagy örökre elvesznek. És sokszor észre sem lehet venni rajtuk, hogy már a szakadék szélén állnak...

Nyitókép: Shutterstock