Hordoztam anyám fájdalmát, mikor még meg sem születtem

Sokáig tartott megértenem a saját családi traumámat. Elfogadni, hogy van, ami tőlem független, mégis meg kell tanulnom együttélni vele. Anyám fájdalma is épp ilyen volt.

Bármilyen párkapcsolatomra visszatekintek, folyvást visszaköszön egy séma, egy mintázat, amire sokáig nem találtam választ. Az életemben szereplő összes férfinál találkoztam a bizonytalanság, bizalmatlanság, érzelmi megcsalás érzésével, megélésével. Mindnél azt hittem, hogy a nagyapám dolgos, családszerető értékei köszöntek vissza, a valóság mégis az, hogy ezek a fiatal férfiak inkább apám hűtlen mivoltát idézték vissza. Nem értettem az összefüggést: egyrészt, hogy élhettem ekkora álomvilágban, másrészt, akkor ez normális és általános érvényű?

Az első nagy szerelmemnél abba a helyzetbe kerültem, hogy utólag tudtam meg: volt kapcsolata a srácnak, mégis elmentünk a Balatonra. Ekkor, ha nem lép közbe az univerzum a skizofrén barátnő megtestesülésével, akkor valószínűleg máshogy alakul a történetünk. Egy rövid, gimis párkapcsolatomban is éket vert egy volt iskolatársam rosszindulatú megjegyzése, ami hamar pusztító nyomást mért a kapcsolatra. Azért, hogy kerek legyen a történet: az első komoly párkapcsolatomban meztelen fotókat találtam az exem laptopján, mindezt egy olyan mappában, amelyben az én szalagavatómon készült képek voltak. 

Túl sok volt a balul elsült történetekből. A legutolsó eset az volt, ami komolyan elgondolkodtatott, hogy mennyire ostoba vagyok. Ismétlődő balszerencse cunami, mindezt úgy, hogy a hibáim ellenére is úgy gondoltam, én teljes szívemmel kitartottam az elmúlt kapcsolataim és volt párjaim mellett. A példákból látható, hogy máshogy kellett volna érzelmileg és a cselekedetek szintjén önmagamból adni. Szükség volt erre a megannyi arcon csapásra, hogy el kezdjek gondolkodni: átok helyett másban rejlik a válasz.

Forrás: Shutterstock

Utóbb említett párkapcsolati krízisemmel egyidőben kezdtem el terapeutához járni, mert amúgy is sok szar és bánat volt az életemben, s ekkor csőstül jött a baj. A segítőmnek köszönhetően megértettem, hogy tudat alatt egy olyan személyt kerestem, akiben apámat látom és, akinek köszönhetően újra élhetem anyám fájdalmát. Elvégre ez az én sorskönyvem, azaz, amit tovább viszek az öröklődő tapasztalatkészletből. Tovább akartam lépni és változásra vágytam. Eltökélten eldöntöttem tizenéves koromban, hogy nem jutok arra a sorsra, ami anyámnak jutott osztályrészül.

Anyám terhes hassal, a kilencedik hónapjában várt a születésem pillanatára, amikor közölte vele egy barátja, hogy látta apámat egy másik nővel az edzőteremben. Nem hitt neki, sőt, amikor anyám számonkérte apámat, röhögve közölte vele: "Mégis mit hittél?" Anyám kiadta apám útját. Elmondta, hogy el fog válni tőle és arra utasította, hogy költözzön el, mire hazaér. Ekkor kéthetes voltam. Mire anyám hazajött, apám kipakolta a közös otthonukat és ott maradt egy üres lakásban, vagyon nélkül, egy újszülött kisbabával, azaz velem.

Tőlem függetlenül, de már hordoztam magamban anyám fájdalmát. A kínok kínját élte át, amikor apám ott hagyta őt. A férfi, akinek igent mondott az oltárnál, akit forró szerelemmel szeretett és akiről sosem mondott volna le. Nehéz élete volt a nagyszüleimnek, anyám sem jött a lelki biztonság körülményeiből, mégis bizton állítom: apámat szívből szerette. A csalódás annyira megtörte őt, hogy egy életre elvesztette a férfiakba vetett hitét. Többé senkit sem szeretett igazán. Próbált, de a lelke darabokra tört, melyek elvesztek a mélyben, s nem létezik anyag, mely összeragaszthatná a szilánkokat.

A csalódás öröklődött és komoly munka volt tudatosítani, megérteni, elfogadni és - ismerve a helyzetemet, a múltamat és a sorskönyvemet - ezen továbblépni. Nem állítom, hogy a munka kész, mert ez egy örök tanulási folyamat, de kétségtelenül tapasztaltabb lettem.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek