Elmondhatatlanul fáj, hogy a válás után az üres legénylakásba megyek haza

Gondoltam már erre, a saját életemben a gyerekem kapcsán vele és az ő megéléseivel, érzéseivel, fájdalmával is szembesültem, dolgoztunk is rajtuk, beszélgettünk rengeteget, de valahogy a férfiakról elfeledkeztem. Akkor döbbentem rá erre, amikor egy tanácsadás során hallgattam egy végletekig elkeseredett embert, akiből ömlött a panasz, a keserűség, s be kellett vallanom, teljesen jogosan.

„Senki sem tud felkészíteni arra, mi jön a válás után. Hiába egyeztünk meg normálisan, az egyezségünk kivitelezése megvisel, nehéznek érzem és bevallom, időnként elegem van. Érzelmileg mélypontra kerültem. Elveszítettem a családot, amiért addig dolgoztam. Elveszítettem a nőt, akit szeretek. És elveszítettem a kislányommal való mindennapi kapcsolatomat. Borzasztóan élem meg, hogy most már nem én fektetem le minden este, nem én mesélek neki és reggelente nem kelthetem szúrós-csikis borostapuszival.

Elveszítettem a közös otthonunkat, mert otthagytam a volt feleségemnek és a kislányomnak, most egy legénylakás albérletben élek, amiből igyekszem otthon varázsolni, de borzasztóan hiányzik a gondoskodó női kéz, az az energia, szépség, amit csak egy nő tud teremteni. Eddig fel sem tűnt, olyan magától értetődő volt. Elmondhatatlanul hiányzik. Ahogy az is, hogy mindig az üres lakásba megyek, nem vár senki, nem rohannak elém a csattogó kis meztelen talpak, nem fonódnak körém apró karok és nem ölel meg társ sem, amikor belépek az ajtón.

Heti váltásban vagyunk, hét napot az édesanyjával tölt a kislányunk, hetet velem. És tudod, bármennyire imádom minden percét ennek a hét napnak, iszonyú nehéz egyedülálló szülőként helytállni. Dolgozni, vásárolni, oviba rohanni, időt tölteni a gyerekkel, főzni, fürdetni, altatni, mindig mindent egyedül csinálni. Ráadásul szinte esélyem sincs egy újabb párkapcsolatra, egyelőre egy kiábrándult és végtelenül szomorú pasas vagyok, a hátam közepére nem hiányzik senki, de egyszer majd jó lenne. Mégis elbizonytalanodom, mert ha a szabad hetemen elmegyek a haverokkal meginni egy sört és ismerkednék, amikor a nők megtudják, hogy elváltam és van egy gyerekem, azonnal behúzzák a kéziféket.

Néznek rám lesajnálóan és rá van írva az arcukra, biztosan én rontottam el, én vagyok a galád férfi, aki miatt tönkrement minden. Nem is akarok már magyarázkodni. És nem is akarok senki olyannal még csak szóba állni sem, akinek rögtön ez az első gondolata, mert ez rengeteget elárul róla. Nem erre vágyom. Az is feszít sokszor, ha mégis találnék valakit, akit megszeretek, mikor és hogyan mutassam majd be a kislányomnak? Mit mondjak neki? Hogyan hozzam össze őket úgy, hogy flottul menjenek a dolgok? Úgyhogy most egyelőre hanyagolom az egész párkeresősdit.

Nevess ki nyugodtan, de nekem az is óriási feladat volt, hogy megtanultam frizurát készíteni, mert a kislányom oviba indulás előtt nem éri be akármilyen copffal, elmondja mit szeretne, én pedig igyekszem teljesíteni a kérését. Mondjuk, ilyenkor legalább sokat nevetünk, a kis hercegnőm nagyon megértő, mindig elmondja, apa, nem baj, ha kilóg a hajam, de te csináltad. Ilyenkor csordultig leszek szeretettel. De utána hazamegy az édesanyjához és újra üres lesz itt minden. Nincs csacsogás, mese hangok a tévéből, nincs gyöngyöző kacagás, csak a néma és rideg csönd.

Nemcsak a nőknek nehéz. Nekem is az. Újra kell építeni az életemet. Újra kell építeni magamat. Most még csak a fájdalmat érzem, azt, hogy amit eddig örömmel csináltam, ahhoz most nincs kedvem. Azt, hogy reggelente robotként, iszonyú fáradtan ébredek, átvonszolom magam a napokon és közben erősnek kell látszanom, mert valahogy a társadalom csak a nőknek és a gyerekeknek nézi jó szemmel, hogy fáj a lelkük, hogy gyengék és gyászolnak. De mi van velem? Nekem ugyanúgy fáj az egész, mint nekik. Jó lenne, ha erről több szó esne. Ha az elvált férfiakkal, apákkal is foglalkoznának. Mi is létezünk. Mi is fájunk. Érted ezt"?

Nyitókép: Shutterstock