Már nem vágyom a filterezett álompár címre - cukormáz helyett ilyen a mi tökéletlen életünk

A volt párkapcsolatomban elkövetettem azt a hatalmas hibát, hogy mindenáron védeni akartam mindenkitől a kapcsolatunk valódi milyenségét. Azt akartam, hogy örökké megtarthassuk a dedikált álompár védjegyet. Senkinek nem beszéltem a problémáinkról, hibáinkról, mert a fejemben az volt: olyan fiatalok vagyunk, úgyis megoldjuk. Igen, 17-18 évesek voltunk, valóban az út elején, de annyi ponton dugtuk homokba a fejünket, hogy végül későn jött a tanulópénz.

Néhány hónappal később találkoztam a Kedvesemmel, szívem társával, akivel a párkapcsolat és a szerelem definíciói teljesen új értelmet nyertek. Megajándékozott egy olyan szerelemmel, ami jóval mélyebb, őszintébb, valódibb, mint ahogy azt tizenévesen az én cukormázas világomban elképzeltem.

Tanultam a hibámból és hoztam egy döntést, hogy nem akarom a kirakatban élni az életünket. Egyúttal azt is megfogalmaztam magamnak, ha bármi nehézség adódik, nem fogok mindenki felé álarcban megfeszülni, visszaszorítva a könnyeimet, hanem nyílt leszek a kihívásainkat illetően.
Be kellett látnom, hogy a tapasztalat hiányában nem tudok mindent megoldani és nem szükséges ezt szégyellnem.

Mára úgy gondolom, sokallta bátrabb döntés segítséget kérni, mint kötni az ebet a karóhoz: egyedül is mindent megoldunk. Nem. Nem mindenkor tud két ember mindent megoldani. Valóban van, amikor igen. Ilyenkor a két fél olyan családi körülményekből jön, ahol hatalmas lehetett az érzelmi biztonság megléte és a szülőktől egy idealista mintázatot visznek tovább.

Hálásak vagyunk egymásért és azért a bensőségességért, amivel minden nap megajándékozhatjuk egymást. Úgy érzem ajándék, hogy egymást kaptuk társként, szeretőként, barátként a közös életünkben. Öröm megtapasztalni az egymás iránt érzett szeretet ezen magasságát és hálás vagyok minden magunk mögött hagyott vitáért, sírásért, fájdalmas pillanatért, mert tudom: minket szolgáltak.

Hogy értem azt, hogy nincs cukormáz?

Úgy, hogy a külvilág lát belőlünk egy képet, ami legtöbbször olyan, mintha ezer éve házasok lennénk egy vicces komédia főszereplőiként, de ez csak egy parányi szelet az életünkből. Az elmúlt négy évben bárki kifejezte a véleményét velünk kapcsolatban, a vágyott és idilli szavakkal írta le érzéseit. Egyúttal bárki rákérdez arra, hogy mitől ilyen tökéletes minden, nem állítom, hogy azok vagyunk és nyíltan beszélek a kihívásainkról. Ennek természetesen van egy kerete, hogy kikkel, mikor, milyen bizalmi határokkal teszem, de nem kívánok mást mutatni, minthogy igen, hús vér emberből vagyunk mi is.

Az emberek egy-egy befogadott tortaszelet után egy egész történetet szőnek a fejükben arról, hogy milyenek lehetünk egymással, a négy fal között. Akik a támogató csoportba tartoznak, tán túlzó naivitással állnak e képek megteremtéséhez. A másik csapat képviselői az irigy, rosszmájú emberek, akik a pletyka-tenger vizére evezve szeretik a kedélyeket felborzolni és belerondítani mindenbe, ami jobb, mint az ő valóságuk.

A közösségi média jelenlétünkben nem a tökéletes, kisimított, filterezett insta-fotókat kedveljük, hanem, amelyek inkább egy valós képet festenek rólunk. Nincs minden randinkról vagy programunkról sztorizva a közösségi felületeinken, nyilvános évfordulós hála-nyilvánítás vagy havi rendszerességű közös fotó a feeden. A mi szerelmünk ennél egyszerűbb, de jóval igazibb is.

Ez a helyzet: nem vagyunk tökéletesek. Mégis ebben a tökéletleségben leltem meg a legnagyobb boldogságom, amit semmire és senkire sem cserélnék. A szívem hálás és tárt karokkal fogadok mindent, amit meg kell tanulnunk saját magunkról és egymásról, mert senki mással nem tenném szívesebben, mint Vele!