Pillangó szárnyán a hímpor - Az ártatlanság mindent kibír?

Minden megváltozik. Semmi sem lesz ugyanaz, mint előtte volt. Mi sem.
Van, aki kevés történéstől is összeroppan, és van, aki feláll újra és újra, és nem adja meg magát. A testen lévő hegeket, forradásokat látjuk, mert szembetűnőek, de ki látja a lélek sebeit?

A lelkünkön ejtett foltok láthatatlanok maradnak.

Folyamatosan koszolják tisztaságunkat és egyszer csak az ember megkapja a halálos sebét.
Az olyan, hogy mindent elvesz, ami valaha fontos volt, amiben hittünk, az olyan mértékig rombol le bennünket, hogy levegőt sem kapunk. Csak ülünk dermedten, nincs kapcsolat önmagunkkal, sem a Földdel, sem az Éggel. A halálos seb idején már üvölteni sem tudunk, mert halálos mozdulatlanságba merevedtünk.
Ez az állapot mindenkinek borzalmas, de egy lelki embernek olyan pokol, amiről még csak álmodni sem tudott soha.

És telnek a napok, hetek, hónapok ima nélkül, lélek nélkül, és az ember minden egyes pillanatban megküzd saját magáért és az ép elméjéért. Átrágja magát kínjain, számot vet önmagával és a feldolgozhatatlannal.

S egyszerre, iszonyú hosszú idő után hirtelen tudatosul benne, hogy nahát, eltelt egy nap úgy, hogy nem volt rosszul. Hogy nevetett. Hogy béke volt benne.
Ez a pillanat elmondhatatlan.

Olyan, mint egy háborúban a több napos kilátástalan csata után a harcos ott ül a tenger fájdalom és pusztulás közepén, és a hajnal első sugarai áttörnek a ködön, a füst fátyolán.
Ekkor még nincs öröm. Nincs megnyugvás. Nincs fellélegzés, csak a végtelenül elgyötört lélek első fénysugara mutatja meg magát.

Innen még mindig nagyon hosszú az út.
De végre nem csak romok vannak, nem csak korom és sötétség. Az ember még mindig csak az eszével tudja, hogy egyszer elmúlik az üresség, ez a kín, hogy egyszer véget ér a pokolban eltöltött idő és először bukkan a felszínre, óriási sóhajjal hörpölve a tiszta levegőt.
Innentől más az út.

Nehéz még, sokszor kegyetlen, de mégis más, mert elindult előre, fölfelé újra.
Vannak még ájulásszerű, menekülő alvások. Van még sírás, tengersok könnyel. Van még üvöltés a néptelen folyóparton. De van már mosoly. Van öröm és van remény.
Újra megnyílik az ember az Ég felé, és érzi, hogy a Szellem szorosan fogja a kezét, és segít a saját hajánál fogva kirángatni magát a mocsárból.

Végül a tisztítótűz is véget ér.
Egyre több nap lesz, amikor az ember újra önmaga. És mégis, valami más is, valami több, valami végérvényesen és megmagyarázhatatlanul megváltozott.
Mindent kívülről figyelünk ilyenkor és mégis sokkal erőteljesebben jelen vagyunk a pillanatban, mint valaha. Ekkorra minden letisztul. Még a korábbiakhoz képest is lézer élesebben látszik, minek van értelme, mi az, ami számít, és mi az, ami nem.

Újra vannak határok és megszűnnek a játszmák. Leegyszerűsödik minden.
És ekkor, ebben a pillanatban, visszanyerjük az ártatlanságunkat. De ez az ártatlanság már nem a naivitásé, hanem a tűzben edzett léleké.
Megérkeztünk.

Nyitókép: Shutterstock