Innentől egészen másképp nézek az ápolónőkre - Egy hét a kórházban engem is megváltoztatott

Nem értettem (helyesebben, inkább nem érdekelt) hogy a koronavírus-járvány első hulláma alatt miért is tapsolunk esténként az ápolónőknek, de amióta kórházban voltam, szívem szerint kezet is csókolnék nekik. Egészen más testközelből a munkájuk, mint amit elképzelni tudunk egyáltalán: én biztosan soha nem lennék képes ennyi türelemre, mint amit náluk láttam. 

Mivel soha nem volt semmi komoly bajom, soha nem jártam kórházban, de még a környékén se (én vagyok az, aki a kórházszagtól rosszul van, fecskendőt látni sem bír, a vértől elájul). Ráadásul annak ellenére, hogy a tesóm intenzív osztályon ápolónő, nálam kevesebbet aligha tudott valaki a munkájukról. Csak annyit láttam, hogy vagy éjszakai műszakba megy, vagy már hajnalban elbicajozik itthonról, ha nappalos vagy meghallgattam egy-két történetet és körülbelül ennyi. Soha nem volt téma a munkája, soha nem panaszkodik, sőt, szereti is. 

Nos, most hogy elveszítettem a kórházszűzességemet, súlyos tapasztalatokkal gyarapodtam. Bár nyilván a bent töltött 5 nap nem a legklasszabb időszaka volt az életemnek, de egyáltalán nem bánom, hogy kicsit beleláttam abba, hogyan is zajlik egy kórházi osztály élete. Innentől másképp nézek az ápolónőkre, és bár hozzám mindenki nagyon kedves volt, azt is megértem,ha nem tudnak nullahuszonnégyben mosolyogni. Vagyis: én nem tudnék. 

Ha nem voltál még kórházban, ne is próbáld elképzelni, mennyi dolguk van, úgysem tudod. Mert kívülről valóban nem tűnik nagy ügynek a kaja- és gyógyszerosztás, az új betegek be-, a régiek kicsekkolása. Mi példásul azért vártunk több órát az ágyunkra, mert egyszerűen nem volt idejük arra, hogy lehúzzák a régi és felhúzzák az új ágyneműt. És nem, nem üldögéltek vagy kávézgattak, hanem szinte folyamatosan szaladtak, ugyanis a fix és megfelelő időben elvégzendő teendőik mellett ezer és egy más adódhat. 

Forrás: Shutterstock

A legkeményebb talán az őrzőben fekvő és idős betegek ellátása. Ugye, az őrző az, ahova a műtétek után kerülsz, ahol 24 óráig monitorok figyelik az életfunkcióidat. Fiatalabb betegeknél általában nincs semmi probléma, de ahogy láttam, egy kicsit - kivétel nélkül - mindenki hisztizik. Én is "vertem ám az asztalt" egy plusz dózis fájdalomcsillapítóért, pedig az önálló, komplikációmentes betegek közé tartoztam. És én is azt akartam, hogy azonnal foglalkozzanak velem: mint ahogyan mindenki más. Ha pedig 20-30 emberre jut 2 nővér, ez igencsak nehéz, őszintén, azon se csodálkoztam volna. 

Vannak szobák, ahonnan mindig szól a nővérriasztó, én például egy nagyon idős hölgy mellett feküdtem, éjszakánként többször is hívtuk az ápolókat: hol mosdóba kellett kísérni Évi nénit, hol sajnos nem is ért ki odáig, ilyenkor még több időt kellett rászánni, máskor egyszerűen bolyongani indult az infúziós állvánnyal, foglalkozni kellett vele, közben pedig nem maradhat el az éjszakai gyógyszerosztás, infúzióbekötés, mindenki nyűgének-bajának kezelése sem... Szóval, ha eddig azt hitted, éjszaka a nővérpultban szunyókálnak, tévedtél. Persze biztos vannak nyugalmasabb napok, de én egy olyat se láttam az egy hét alatt, ők azok, akik biztosan elfáradnak egy 12 órás műszak végére. 

Ahogyan én is, biztos te is úgy érzed néha, hogy eleged van a munkából, fáradt vagy nekikezdeni, vagy vannak napok, amikor monotonnak találod. Olykor panaszkodunk is emiatt és ez a jövőben is biztosan előfordul. Nekem azonban ilyenkor mindig eszeme fog jutni a kórházban töltött néhány nap, és az, hogy vannak, akik sokkal nagyobb nehézségekkel küzdenek a munkájuk során, pláne most, a koronavírus-járvány idején, mint én home office-ban. 

Le a kalappal a nővérek előtt, én most már - legalább gondolatban - reggel és este is tapsolok nekik. 

 

Varga Móni 

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?