Férfivélemény: nem csak a nőket hagyják faképnél...

Semmi sem fontosabb náluk! Se a foci, se a sörözgetés a haverokkal, se bármilyen hobbi. Az én gyerekkorom nem valami fényesen alakult, így

Ahogy azt is tudtam, hogy akkor és ott én elköteleztem magam emellett az életforma mellett. Én jó férj és mindenekelőtt jó apa akartam lenni. Én választottam és teljes mellszélességgel bele is álltam. Ahogy jött az első gyerek, majd sorra a második és harmadik, úgy maradtak el mellőlem a haverok. Nem mintha egyedül lettem volna a baráti társaságban családosként, de három gyerek azért komoly logisztikát igényel. Közben a feleségem beteg lett, így még több felelősség hárult rám.

Ne érts félre, ez nem panasz! Nem sajnáltatni akarom magam. De tény, hogy nem jártam el munka után meccset nézni a srácokkal, nem buliztam az éjszakában, nem csajoztam, nem ittam, már hobbim sem volt, pedig előtte hetente hódoltam neki. Nekem semmi nem számított, csak a család.

A feleségem szerencsére meggyógyult, túléltük azt az időszakot is, bár piszok nehéz és kimerítő volt mindkettőnk számára. Tudtam, hogy Viki min ment keresztül és szerettem volna, ha tudja, bármit megteszek azért, hogy újra jól érezze magát. Noszogattam, hogy járjon el a barátnőivel, menjen fodrászhoz, manikűröshöz, majd én megoldok minden mást, a gyerekeket is. Azt akartam, hogy újra az a vidám, élettel teli lány legyen, akinek megismertem, azt akartam, hogy visszataláljon önmagához. S úgy tűnt, ez sikerült is. Egyre csinosabban kezdett öltözködni, újra sminkelt, láttam, hogy a régi tűz visszatér a szemébe és ez engem is boldoggá tett.

Aztán egy este, amikor már mindhárom gyerek aludt és én bebújtam mellé az ágyba, letette a telefonját – amit szinte állandóan nyomogatott – és felém sem fordulva csak annyit mondott: El akarok válni!

Először azt hittem, viccel. Mindkettőnknek kemény a humora és biztosra vettem, hogy ez is valami „vérszívós poén". Hiszen miért akarna elválni? Oké, már nem is emlékeztem, mikor szexeltünk utoljára, de lássuk be, három 6 év alatti gyerek mellett se időnk, se energiánk nem maradt ilyesmire. Legalábbis én így hittem. De különben semmi gond nem volt a házasságunkkal,

Persze ő is elégedetlenkedett néha, hogy miért nem viszem ki a szemetet időben, miért nem bécsi virslit hoztam, hanem baromfit, vagy miért nem tudok egyszer magamtól kiteregetni. Ezek az apró konfliktusok azonban szerintem mindenhol jelen vannak.

Szóval ott feküdtünk egymás mellett az ágyban, én meg hangosan elnevettem magam, amikor közölte ezt a válás dolgot. Ám amikor láttam, hogy nem mosolyog, az én arcomról is lefagyott a vigyor. Hirtelen úgy éreztem, mint akit gyomorszájon vágtak... ő meg csak hallgatott. Még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy megmagyarázza.

Amikor ezeket előadta, komolyan azt hittem, hogy megőrülök. Azt sem értettem, miről beszél. Mi az, hogy öt éve nem boldog? A legnagyobb gyerekünk hat éves! Hogy lett utána még kettő, ha ő már nem vett férfiszámba? És ha így érzett, miért nem szólt?

A nők híresek arról, hogy mindenről beszélni akarnak. Az én feleségem vajon miért nem érezte fontosnak, hogy megbeszélje velem a tényt, hogy már nem szeret, nem kíván? Amikor először érezte, hogy szívesen széttenné a lábát egy másik pasinak, miért nem állt elém és mondta azt: Te, Zsolt, valami gáz van a kapcsolatunkban! Csináljunk valamit!

Hiszen ti, nők állandóan meg akarjátok oldani a problémákat, még azokat is, amelyek nem léteznek. Itt meg, amikor rohadt nagy gáz volt, a feleségem csak hallgatott és szült még két gyereket. Hogyan? Miért? Nem, nem a gyerekekkel van a gond, imádom őket, én is akartam, de ha ő érezte, hogy valami gáz van köztünk, akkor miért vállalta őket? Tudta jól, hogy honnan jöttem,

Néhány hét múlva kisétál az ajtón és visz mindent, ami számomra fontos: a gyerekeimet, a családomat. Bármiféle figyelmeztetés nélkül! Bármilyen előjel nélkül! Bármiféle esély nélkül, hogy változtathassak rajta!

Átverve, becsapva, megalázva férfiként

Mert ő szerelmes lett... Ezzel most mit kezdjek? Mondjam azt, hogy ne legyen szerelmes? Ez ellen nem tehetek, de mire ide eljutott, az biztosan nem egy vagy két nap volt. Nem hát... ő maga mondta, hogy már öt éve nem lát férfinak. Csak éppen elfelejtett szólni. Inkább kivárta csendben.

Miféle nő az ilyen? Miféle feleség? Miféle anya? Miféle ember az, aki bár érzi, hogy valami nem stimmel, mégsem szól és esélyt sem ad arra, hogy rendbehozzuk a dolgokat. Inkább kivár és az alkalmas pillanatban kész tények elé állít, nekem pedig nincs beleszólásom.

Persze ordíthatnék, balhézhatnék, elmondhatnám mindenféle ribancnak, hogy amíg én dolgoztam, addig ő összejárt az egyik ovis apukával dugni. Hogy gyerekprogramnak álcázva randiztak hónapokon át. Üvölthetnék! És őszintén szólva, szeretnék is üvölteni, beleöklözni a falba és ráborítani az asztalt. De nem teszem, mert ott a három gyerekem.

Szóval hölgyeim, nem csak titeket vernek át, csalnak meg, csapnak be. Itt állok közel negyven évesen, háromgyerekes apaként és most hullik darabokra az életem.

Nyitókép: Shutterstock