Meghalt a férjem, és vele együtt egy részem, de jogom van újra szerelembe esni

50 éves vagyok. A férjem, a szerelmem, a gyermekeim apja mindössze 54 éves volt, amikor elragadta tőlem a halál. Ugye, milyen rohadt igazságtalan az élet? Annyira fiatal volt még, annyira szeretett élni, és most, hogy végre kirepültek a gyerekeink, és megszületett az első unokánk, egymásra is volt időnk.

A férjem és a rák

A születésnapja előtt kezdett panaszkodni, hogy fáj a lába, és hiába csesztettem, hogy menjen el orvoshoz, hallani sem akart róla. Néhány hét alatt már elviselhetetlenné váltak a fájdalmai, így csak rászánta magát, és elkezdődött a mi pokoljárásunk.

Csontrákot diagnosztizáltak nála, és kiderült, hogy ez a rohadék szó szerint megette a combcsontját. Azonnal kitűzték a műtét dátumát, hogy a csontot egy fém darabbal pótolják, ő pedig mindent vállalt, csak hogy meggyógyuljon. Bizakodóak voltunk, mert a műtét jól sikerült, a kemoterápia jó eredményt hozott, és áttétek sem jelentkeztek - én pedig azt gondoltam, igen, ez az én férjem, ezt is legyűrjük együtt.

Folyamatosan jártunk kemora, kontrollra, gyógytornára, én pedig alig dolgoztam, de nem bántam, végre egy csomó időt együtt tölthettem vele. Megbeszéltük, mi lesz, ha meggyógyul, hova megyünk legközelebb wellnesselni, és hova visszük a kisunokánkat, de 2 hónap örömködés után jött a jobb egyenes az élettől: az áttétek.

A kemoterápiákat még bírta az elején, de egy idő után a mája miatt már nem kaphatott, így kivártuk, míg életem szerelmét teljesen megeszi a gyilkos kór.

A férjem mindig is egy sportos, vidám pasi volt, de a halála előtt olyan volt, mint egy nyolcvanéves idős bácsi. Árnyéka volt önmagának, a gyógyszerek miatt mellébeszélt, azonban a halála előtt volt egy tiszta pillanata. Megköszönt mindent, megesketett, hogy boldog leszek nélküle, és azt mondta, érzi, nem sokára meg fog halni. Így is lett: másnap már nem ébredt fel, én pedig az utolsókig fogtam a kezét.

Továbblépek miatta, mert ő is ezt szeretné

Amikor a férjem azt kérte, legyek boldog, nem tudom arra gondolt-e, hogy kiránduljak sokat, legyek a gyerekeinkkel, az unokámmal, vagy pedig arra, hogy keressek magamnak egy pasit, és eszembe ne jusson egyedül leélni az életem.

Néhány hónappal a halála után még gondolni sem tudtam más férfira, most azonban más a helyzet: a sors elém sodort egy pasit, aki miatt van kedvem felkelni. A legkisebb lányom unszolására regisztráltam fel egy társkeresőre, ő mondta, hogy fiatal vagyok még ahhoz, hogy egyedül éljem le a hátralévő életem. Poénnak indult, hiszen soha nem gondoltam, hogy találok valakit, aki nem csak „azt akarja" - mert igen, az 50 évesek is élnek szexuális életet - de máshogy lett.

Két hónapja megváltozott az életem, és úgy érzem, újabb esélyt kaptam az élettől arra, hogy boldog legyek. Néha eszembe jut, vajon a férjem is ezt akarná-e, de tudom, hogy ha nekem jó, neki is, és különben is, akármit csinálok, ebben az életben már nem lehetek vele...

Hazudnék, ha azt mondanám, mindenki örül a boldogságomnak, a középső lányom például haragszik rám, amiért az apja helyett más férfival lát, pedig tudja, hogy az ő helyét soha, senki nem veheti át. Innen üzenném azoknak, akik ítélkeznek az özvegyek felett, hogy az élet kiszámíthatatlan, és bármilyen tragédiát sodor az utunkba, jogunk van boldognak lenni. Én ezen vagyok minden erőmmel...

Nyitókép: Shutterstock