Segítség! A tulajdon gyerekeim miatt megy tönkre a családunk!

Csupán három év különbség van közöttük, s az egyikük fiú, a másikuk lány, ovis korukig nagyon jól kijöttek. Mikor elkerültek az iskolába, elkezdett ez a három év jóval többnek tűnni. Teljesen más stílus felé kanyarodtak el, és az ízlésesen elválasztott közös szoba sem felelt már meg. A férjemmel mindent elkövettünk, hogy kiküszöböljük a problémákat, azonban emiatt mi is sokat veszekedtünk...

Nem egyszer volt arra példa, hogy a gyerekek a szobában, mi a konyhában martuk egymást. S, hogy ilyenkor ki kötött köztünk békét? Már nem is emlékszem...
Azonban a helyzet napjainkra sem javult. Ugyan a gyerekeim kirepültek, és a férjemmel azóta felhőtlen a viszonyunk, a családi ünnepek és alkalmak katasztrofálisak. Hogy miért nem mondok le róluk mégsem? Hiszek abban, hogy előbb-utóbb a gyerekeim ténylegesen felnőnek, nem csak korban.

Az idei húsvétunk is kritikán alulira sikerült...

Hosszú évekre nyúlik vissza az a szokás a családunkban, hogy az apa-fia páros együtt mennek el meglocsolni a családba és baráti körbe tartozó nőket, lányokat. Mi, a lányommal is ebbe a csapatba tartozunk. Nekünk a sütés-főzés, tojásfestés, dekorálás és a locsolók lelkes várása a feladatunk.
A lányom – aki szintén Zita – huszonhárom éves korára úgy érezte, kinőtt ebből a hagyományból. A fiam is húzta a száját az öltönykabátra és a normális öltözetre, a locsoló-körútra meg végképp. Én csak lemondóan sóhajtottam. Annyiban élvezték a dolgot, hogy nem kellett összezárva lenniük egész nap. Este azonban, a családi vacsoránál, mikor egymás mellé ültek, elkezdődött a cívódás.

- Ez most komoly?! Ne tehénkedj már az asztalnál! – förmedt a lányom az öccsére.
- Nem akartál volna lezuhanyozni? Bűzlesz a pacsulik keverékétől... - fintorgott a fiam. – És tuti, hogy ez a kalács nem sült elég ideig... nyers a közepe.
- A te kölnid volt a legbüdösebb. Gondold el, mennyi kárt okoztál ma csóri nőknek...
- A kalácsot én sütöttem, és nagyon köszönöm a kritikát, fiam. Jó étvágyat! – jelentettem ki, színtelen hangon. Ekkor beállt egy szinte darabolható, néma csend. A férjem jobbnak látta, ha nem mond semmit. A gyerekeim sem mukkantak meg utána, azonban a közös mosogatás során folytatódott a szóváltás.
- Nem akarsz inkább te mosogatni? – vetette fel a férjem, aki elégedetten és jóllakottan ejtőzött a nappaliban. – Kezdem unni a morgást.
- És emiatt kellene nekem ugrálnom? Az év többi napján mindig én mosogatok! Hadd engedtessen már meg, hogy legalább az ünnepekkor valaki más is csináljon itthon valami hasznosat! – a mondandóm végére egyre hangosabb lettem.
- Nem úgy gondoltam, Zita... - szabadkozott a férjem. – De látod, hogy mennyire ágálnak az együtt töltött idő ellen.

Felpattantam a kanapéról és kikeltem magamból. Mindkét gyerek felém fordult, megállt a kezükben a törölgetőrongy és a mosogatószivacs. – Ez már hadd ne legyen az én problémám! Ők nem bírják elviselni egymást, de egy évben pár alkalommal lehetne bennük annyi szándék, hogy legalább megpróbáljanak egy családnak lenni, amik egyébként is, csak ezt valahogy az évek során elfelejtették! – a gyerekeimre néztem. Ők egymásra pillantottak, vágtak egy fintort és ez volt a cseresznye a hab tetején. – Kifelé a konyhámból! – nem értették. Azt hitték tréfálok. – Most!
Kisomfordáltak a konyhából, majd percek múlva hallottam, hogy nyitódott a bejáratiajtó. Sóhajtottam és magamban már próbáltam kitalálni, hogy karácsonyig, miként állítom helyre a családot, eredeti állapotába...

Zita történetét Pokk Brigitta jegyezte le

Nyitókép: Shutterstock