A nagyanyám története, aki egész életében háttérbe szorította a boldogságát, egészen mostanáig

Ezt a képet rettenetesen nehéz volt összeegyeztetni azzal, hogy nagyon szeretem, ezért rengeteget beszélgettem vele, kérdeztem tőle, ő pedig mesélt az életéről, ami mindent más megvilágításba helyezett. Sokat számítottak a saját élettapasztalataim is, amik az évek során rengeteg dolgot megváltoztattak a felfogásomban.

Mára, azt hiszem összeértünk és lélekemelő, őszinte beszélgetéseink során tabuk nélkül osztjuk meg egymással legbensőbb dolgainkat is. Akkor néztem rá először más szemmel, amikor megszületett a saját fiam, és addigra annyi minden történt már velem, - pozitív és fájdalmas értelemben is egyaránt -, hogy szinte mindenről megváltozott a felfogásom.

Látni kezdtem, mennyi minden áll egy ember élettörténete és viselkedése mögött. Sokszor a látszat egészen mást mutat, mint a valóság. Rozalicska – ahogy mi hívjuk –, már gyerekkorában különc volt, vad és szabad, betörhetetlen, pedig olyan családba született, ahol nem díjazták a másságot, az öntörvényűséget. Büszke fiatal nő volt, aki minden fiút visszautasított, s amikor egyszer az édesanyja ráripakodott, hogy senki sem jó neki, megkérdezte tőle:
"Anyu, mondd meg őszintén, kit szánnál nekem innen a faluból?"
"Senkit" – csöndesedett el hosszú töprengés után az édesanyja.

Így hát Rozi kivárta a maga idejét, s az meg is érkezett egy fess fiatalember, a későbbi nagyapám képében. Összeházasodtak, sorra megszülettek a gyerekeik, minden rendben ment, egészen addig, amíg ki nem derült, papa bizony nem veti meg a női nem szépségeit, és nem is áll ellen a külső csábításoknak, sőt... keresi azokat.
Kapós ember volt és kihasználta a lehetőségeket. Mama lelkét, nőiségét, büszkeségét nagyon bántotta az egész, de minden hiábavaló volt: nem használt a szeretgetés, szép beszélgetés, kiabálás, papa csak ment a maga útján, a nők jöttek-mentek az életében.

Tudom, akkoriban más volt minden, de azért akadt erre is precedens. Nem értettem, miért tűrte a megaláztatást. Aztán volt egy hosszú beszélgetésünk. Elmesélte, hogy a sokadik eset után fogta magát a gyerekekkel és haza ment a szüleihez, menedékért, de nem az fogadta, amit a szíve várt: a szülei szóltak nagyapámnak, hogy ott van náluk, ő pedig szépen elment értük és elmagyarázta mamának, ha menni akar, mehet. De a gyerekek maradnak.
S abban az időben, amikor az én mamámnak csak nyolc általánosa volt, és alig-alig akadt munkája, nem maradt választási lehetősége, így a gyerekek miatt lemondott a saját életéről.

"Szerettem papádat. Jó ember volt. A nőügyein kívül egy szavam nem lehetett rá. Jó férj és jó apa volt. Rendes, becsületes ember, aki a családjáért dolgozott, mindent megadott nekünk. Sokat veszekedtünk, az már igaz. Mert fájt sokszor a lelkem. De inkább a jóra gondoltam."

Csöndesen hallgattam, és arra gondoltam, Istenem, micsoda ereje van ennek az asszonynak... így leélni egy életet. Mások vagyunk, én nem lettem volna rá képes, de Ő végig csinálta.

"Tudod, Csutikám, ezt csak neked mondom, mert tudom, te megérted. Nagyon szerettem nagyapádat és nagyon fájt, amikor meghalt. Eltemettem, elbúcsúztattam, meggyászoltam, ahogy kell. De mindig azt kértem a Jóistentől, őt vigye el hamarabb, mert akkor lesz pár évem, hogy én is éljek. És most nem tagadom meg magamtól azt, ami jól esik, amit megkívánok, aminek örülök. Akkor főzök, akkor fekszem le, amikor akarok és oda megyek, ahova akarok. Nem kell elszámolnom semmivel. És élvezem."

Akkor tanultam meg, az erőnek sok arca van. Rájöttem, hihetetlen erejű nők vesznek körül, s mindaz, amit az életük során mutattak, pótolhatatlan útravalót adott.

Nyitókép:Shutterstock