Elsős lett a kisfiam, én pedig egyszerre vagyok büszke és szomorú...

Szeptember elsejéről szinte mindenkinek ugyanaz jut eszébe: a nyár vége és az iskola kezdete. Nálunk azonban ez az első ilyen dátum. Na persze, nem arra gondolok, hogy sosem volt még szeptember első napja a családunkban, hanem arra, hogy sosem volt még ilyen jelentősége.

Hova tűnt hét év?

Hogy lett hirtelen 7 éves a gyermekem? – teszem fel ezt a kérdést napok óta magamnak. Hiszen csak most született. Tisztán emlékszem, amikor a terhességem utolsó napjaiban már maga az élet is fájt. Nem tudtam aludni, nem tudtam enni, mindenhol szúrt, feszült, s csak azért rimánkodtam, hogy induljon már be a szülés. Aztán ott feküdtem a kórházi ágyon és tizennyolc órányi vajúdás után végre a kezemben tarthattam ŐT. Apró ráncos arcát a mellemhez nyomta, szétázott kezecskéivel pedig összevissza kalimpált. A buksiját sűrű, sötét haj fedte, s kissé aggódtam, mert a szülőcsatornán való áthaladás miatt a koponyája rémisztően csúcsos volt. Az orvos azt mondta, semmi gond, majd kigömbölyödik. És tényleg.

Most, évekkel később itt állok és a gömbölyű, szőke buksiján pihentetem a tenyeremet. Lassan el kell engednem őt. Tudom, hogy előtte ad még egy nagy ölelést és egy puszit – az óvodában ugyanis mindig így búcsúztunk, remélem, ez ma sem változik. De azt hiszem, a változatlanság reménye csak hiú ábránd. Ma minden megváltozik...

Az idő múlik, de a szeretet örök

Az első iskolai nap mindenki számára hatalmas fordulópont. A gyerekek izgatottan néznek életük új szakasza felé, amikor a „kiskorból" átlépnek a „nagyok" világába. Lelkesen válogatják a táskát, tolltartót, füzetet és alig várják, hogy új emberekkel ismerkedjenek meg, új élményeket szerezzenek. Az én gyermekem a tanulást is nagyon várja. Meséltem neki a matematikáról, az írásról és olvasásról, s bár a betűket és a számokat évek óta ismeri, szinte alig fér a bőrébe, szomjazza az új tudást. Boldog lehetnék, hiszen nem kell noszogatni, hogy de jó lesz az iskola, nem fél, nem sír, nincs megrémülve. Én azonban kissé szomorú vagyok. Mint amikor óvodába ment. Az is ilyen vízválasztó volt. Először elengedni egy egész napra, úgy, hogy semmit sem tudok róla, holott három évig a nap 24 órájában lestem minden mozdulatát... Azt hittem, ezután az iskola már könnyen fog menni, hiszen már három éve „leváltunk" egymásról.

Nézem a telefonon a naptáramat, amelyben pirossal jelöltem a mai dátumot: szeptember 1. Mély levegőt veszek és megborzolom a tenyerembe simuló szőke fürtöket.

- Kapok egy puszit és egy ölelést? – kérdezem a csodás, kék szemekbe pillantva.
- Persze, Anya – jön az egyértelmű válasz és körém fonódnak azok a nem is annyira aprócska karok, amelyeknek az ölelése számomra mindennél fontosabb. – Szeretlek! – súgja a fülembe, s nekem már nem is fáj annyira ez a szeptember elseje.

Ha tetszett az írás, akkor lehet , ez is érdekelni fog: A jó szülő tanít és ezzel a jövőt is formálja

Nyitókép: Shutterstock