Utánad sír álmában a férjem

Nézem a férjemet az éjszakai derengésben. A redőny nincs teljesen elhúzva az ablakon, így a hajnali fény átszűrődik a lamellák között. Péter mélyen alszik, az arca most nyugodt és békés. A pillái meg-megrebbennek, biztosan éppen álmodik. Talán valami szépet. Talán valakiről, akit nagyon szeretett. A szemem fátyolossá válik. Átölelem a karjaimmal a térdemet és ringatózom, bár jól tudom, hogy nem fogok tudni visszaaludni. Péter ébresztett fel nagyjából harminc perce, amikor a lidércnyomástól hangosan felkiáltott. „EMESE!"

- Itt vagyok, itt vagyok – oltottam fel a kislámpát az éjjeliszekrényen. Aztán hozzátettem halkan: Réka vagyok...

Péter izzadtságtól csatakosan, tányérnyira nyílt szemmel, zihálva meredt rám, s

Aztán lassan alábbhagyott a tekintetében az álom okozta bódulat és szorosan átölelt. A szíve hevesen vert és úgy kapaszkodott belém, mint a fuldokló a mentőövbe. Kiskifli-nagykifli pózba gömbölyödtünk, leoltottam a lámpát, Péter pedig hamarosan újra álomba merült. Én meg ott feküdtem, az elnehezedett karja alatt és a súlyától szinte fuldokoltam. Kibújtam alóla, felültem és néztem a férjemet.

Arctalan, névtelen múlt

- Emese... - visszhangzott a fülemben. – Emese! – már nem először ébredek erre a névre. Eleinte csak suttogás volt az éjszaka sötétjében vagy nyöszörgés, aztán hangos szólongatássá vált, végül velőtrázó kiabálássá. Most már tudom ki ez a nő. Kicsoda Emese.

Láttam róla már fényképet is... bár ne láttam volna, mert akkor nem tudnám, hogy Emese nagyon hasonlít rám. Vagy én rá? Lényegtelen.

Érdekes, sosem beszéltünk Péterrel az exeinkről - legalábbis nevesítve nem. Azt tudtam, hogy nagyjából hány barátnője volt ellőttem, meg egy-egy történetet is elmesélt - ahogyan én is -, de sosem neveztük meg a szereplőket konkrétan. Sosem említettem Péternek, hogy András többször megpofozott, csak azt tudta, hogy az egyik kapcsolatom bántalmazó volt. Én is csak annyit tudtam, hogy például az egyik lány a legjobb barátjával csalta meg, de eszem ágában sem volt a neve után érdeklődni. Így - bár ismertük a másik történeteit a múltból, de - a szereplők arctalan, névtelen exek maradtak. Kicsit olyan volt ez, mint a mesebeli lány, aki viselte is a ruhát, meg nem is, hozott is ajándékot a királynak, meg nem is...

Feltépett sebek

Az esküvő után azonban Péter egyre nyugtalanabbul aludt. A nyugtalanság végül éjjeli kiabálássá fajult, amikor Péter egy Emese nevű lányt szólongatott. A harmadik ilyen eset után összeszedtem magamat és rákérdeztem, ki az az Emese.

Másnap Péter arra kért, adjak neki egy kis időt. Két napra eltűnt, leutazott a szüleihez vidékre, én meg otthon maradtam egy rakás kétellyel, a szorító félelemmel a mellkasomban és egy visszhangzó női névvel az agyamban: Emese.

Amikor visszajött, biztos voltam benne, hogy közli velem, van valakije (Emese) és válni akar néhány hónap házasság után. De, amit Péter közölt velem azon a délutánon, az minden képzeletemet felülmúlta. Emese nem a szerelme, nem a barátnője... már. Emese egy tíz évvel ezelőtti szerelem, egy tíz évvel ezelőtti barátnő és

Ott ültem férjemmel a nappaliban és ő zokogva vallott egy lányról, akiről előtte soha, semmilyen formában nem beszélt.

Azóta eltelt három hónap, s bár a rémálmok ritkulnak, még mindig nem szűntek meg. A pszichológus szerint valószínűleg az esküvőnk tépte fel Péter már behegedt lelki sebeit és a férjemnek most újra meg kell küzdenie az akkori traumával, el kell engednie ismét Emesét, a halott menyasszonyt...

Réka történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le.

Ha tetszett a cikk, olvasd el Sanyi történetét is: Őrültség, hogy hűséges vagyok a halott feleségemhez?