Megfulladok, ha az exek árnyékában kell élnem

Tavaszi nagytakarítás. Már éppen itt volt az ideje! Szépen rendet teszek a gardróbban is. Ez jár a fejemben, amikor elkezdek mindent kipakolni a hatalmas szekrényből. Aztán nézem a sporttáskát, benne a női felsőkkel, hálóinggel... Mi a fene ez?

Egy darabig csak turkálok az idegen holmik között és azon morfondírozok, kihez tartoznak ezek a női ruhák? Hozzám biztosan nem! Nem hordok ocelotmintás kombinét és D kosaras, türkiz melltartót sem.

Félreteszem a táskát és pakolok tovább, igyekszem nem gondolni az egészre. De csak megakad újra és újra a szemem rajta. Kiviszem az előszobába, hogy ne is lássam és elhatározom, amint hazaér, rákérdezek, mi ez? A tervnek megfelelően kirámolom a szekrényt és szépen összehajtva, rendszerezve rakom a polcra, fogasra vissza a dolgokat. Közben kattog az agyam és lassan olyanná válok, mint nyuszika abban a létrás viccben. Tudod, amikor el akarja kérni a létrát a medvétől, de útközben azon mérgelődik, hogy a medve biztos nem adja majd oda neki, s ezen annyira felidegesíti magát, hogy amikor odaér, el sem kéri, csak ráüvölt a mackóra: "B.meg a k.va létrádat!"
Valahogy én is így érzem magam. Már forr a vérem, pedig azt sem tudom, miért... 

Talán a húga ruhái

Újra a táskához lépek és tüzetesebben is megvizsgálom a tartalmát. Kezd eluralkodni rajtam a gyanú, hogy ezek a cuccok nem is egy nőhöz tartoznak. Az egyik felső XS-es, a másik M-es. A piros tangabugyinál visszakapom a kezemet. Na, ebből ennyi elég is!Fordul a kulcsa zárban, hazaért. Alig várom, hogy meglássa a táskát, én pedig felmérjem a reakcióját. Mély levegőt veszek és igyekszem nyugodt maradni. Ne legyél nyuszika! – figyelmeztetem magam.
- Ez meg mi? – kérdezi ingerülten, amikor meglátja a táskát.
- Én is ezt szerettem volna kérdezni – válaszolom olyan nyugodt hangon, hogy magamat is meglepem.
- Turkáltál?
- Nem. Rendet raktam a gardróbban. Mellesleg fél éve én is itt élek, így nem hiszem, hogy létezik olyan, hogy turkálás... 

Hallgat. Én is. Miért nem mond semmit? Azt várja, hogy én kérdezzek rá? Hát jó...

- Azt kérdezted, mi ez? – sóhajtom – Nos, engem is pont ez érdekel.

Nem is tudom, mit látok az arcán. Talán ő maga sem tudja, hogy mit érez. Először mintha felháborodna, aztán mégis átvált az arca közönyösbe.

- Az exeimé... - von vállat végül.
- Az exeidé? – ismétlem.

Hogy mi van? – hördülök fel, de csak magamban. Exe – i – mé? Mi ez, valami beteg trófeazsák? Egy felső Marikától, egy kombiné Jucikától, meg egy tanga Katikától?-

- Miért? Szerinted mit kellett volna tennem velük? Itt hagyták őket... - szól teljesen szenvtelenül.

Forrás: Shutterstock

Csontvázak a szekrényből

Azon jár az eszem, hogy vajon az én készülékemben van-e a hiba? Hogy csak számomra döbbenet-e, hogy a gardrób tele van az excsajok cuccaival? Mint a múlt csontvázai, amelyek kihullanak a szekrényből – szó szerint. Hát, engem bizony a hideg ráz ettől. És főleg, hogy nem is egy, hanem több ex holmijáról beszélünk.

- Nem tudom... Talán kidobhattad volna őket, ha nem keresik néhány héten belül.
- Hülye vagy? Te örülnél, ha a pasid kidobná a ruháidat?
A pasid? – villan át a fejemen, hiszen az is őrület, hogy így hívja magát még mindig. De ezt már fel sem hozom.

- Én nem hagyok ruhákat sehol – érvelek inkább. - Ha pedig mégis és nem jelentkezem értük, akkor igen, nyugodtan kidobhatóak a cuccaim. Mit gondolsz, hogy Irénke majd egy év elteltével jelentkezik a piros bugyijáért? – emelem fel a hangomat. – Küldd el neki postán. Hagyj üzenetet, hogy itt maradt ez meg az, ha annyira izgat a korrektséged. De ne tartogasd a szekrényben a volt barátnőid ruháit!
- Jó, akkor majd a turmixgépet is utánuk küldöm, amit minden reggel használsz a smoothie készítéséhez és a díszpárnákat is a nappaliból – vág vissza, nekem pedig elakad a lélegzetem.

Ez most komoly? A turmixgép és a párnák is valamelyik exé? És még mi? Valamelyik bútor? Netán az ágyunk? A lepedőink?

Gyanakodva nézek körül, s most már egészen más szemmel látom a lakást. Mindenhol a volt barátnők szelleme kacsint rám. Eddig eszembe sem jutottak, de most - hogy tudom, a férfi, akivel fél éve élek együtt, szívesen veszi magát körül a múlt ilyesfajta relikviáival -, valahogy benépesítik az eddig közösnek hitt otthonunkat. Szeretném megkérdezni, mi maradt még itt „tőlük", de nem merem.

Közben ő szépen bezárja a táskát és visszateszi a gardrób hátuljába. Bénultan nézem. Vissza a gardrób hátuljába... mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Majd bemegy a nappaliba és leül a kanapéra. Én meg csak állok ott és arra gondolok, hogy csomagolásnál nehogy itt hagyjak valamit, amit az ocelotmintás kombiné és a piros tangabugyi mellett őrizhet majd...

Vivien történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek