Kétgyermekes anyaként gyakran elgondolkodom azon, hogy mit tennék különböző vészhelyzetekben. Így már van forgatókönyvem arra az esetre, ha tűz ütne ki a lakásban, földrengés lenne, betörő lepne meg minket, fenn maradna az egyik a buszon, leesnének a galériáról, berángatnák valamelyiket egy autóba séta közben, de azon is sokszor törtem már a fejemet, hogy mi lenne, ha rosszul lennék, amikor egyedül vannak velem otthon, esetleg meghalnék.
Időnként beszélgetek is velük ezekről a dolgokról, persze épp csak annyira, hogy ne ijedjenek meg, de fel legyen készülve különböző helyzetekre. Úgy vélem, ezzel nem festem az ördögöt a falra, csupán a pánikból adódó tehetetlenséget előzöm meg. Hiszen sosem lehet tudni.
Még fiatalabb koromban láttam egy 2003-as filmet, aminek már a címe is igen sokat mondó: Az élet nélkülem. Egy fiatal anyáról szól, akinek van egy férje és két gyereke, majd megtudja, hogy halálos beteg: maximum 3 hónapja van hátra. Ő azonban nem mondja el ezt a családjának, csak elkezdi szervezni az életüket akkora, mikor ő már nem lesz velük. Ami engem már akkor igazán elgondolkodtatott, azok a kazetták, amiken üzeneteket hagy a lányainak – minden születésnapjukra egyet, egészen 18 éves korukig. Az orvosára bízza, hogy ezek eljussanak majd hozzájuk.
Most, hogy már én is anya vagyok – és mivel számomra a halál nem tabu -, elmerengtem, miért is sajnálnám, és mit tennék, ha hasonló diagnózist kapnék. Vagyis két éve kaptam is: rák. Bár szerencsére egy műtéttel, és némi veszteséggel teljesen meg tudtam szabadulni ettől az alattomos betegségtől, egy pillanatra mégiscsak átfutott az agyamon, mennyire vékony lécen táncolunk mind, ami a legváratlanabb pillanatban is elrepedhet alattunk.
Elveszteném annak a lehetőségét, hogy a gyermekeimet támogassam, vigasztaljam, önzetlenül szeressem és velük együtt örüljek. Nem írtam ugyan le, de fejben a műtétem előtt megfogalmaztam, hogyan búcsúznék tőlük.
Drága Kincseim, dühítő és igazságtalan, hogy csak eddig kísérhettelek benneteket az utatokon, mégis hálás vagyok, hiszen megszületettetek, és legalább az első pár évetekben foghattam a kezeteket. Elmondhatatlanul fáj, hogy nem lehetek ott, amikor először csalódtok egy barátotokban, összetörik a szíveteket, kétségek között lebegtek egy komolyabb döntés miatt, tanácsra, útmutatásra lesz szükségetek.De már most tudom, hogy csodás felnőtt válik belőletek, ezt pedig nem az anyai elfogult szívem mondatja velem. Látlak titeket! Látom az erényeiteket, a hibáitokat, tudom, mi fog nehézséget okozni számotokra, mégis nyugodtan megyek el. Miért? Mert ti mindig ott lesztek egymásnak. Szinte varázslat, hogy mennyire kiegészítitek egymást, és már most érzitek, mivel tudjátok támogatni, vigasztalni, erősíteni a másikat.Nem kérek semmit, nem lenne fair, ha ígéretekbe csalnálak titeket. Helyette inkább csak annyit mondok, bízom bennetek, a következő életemben pedig várni foglak titeket!
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.