Szerettelek volna megmenteni magadtól, magamnak

Hét évig jártunk együtt, és a világ legboldogabb nőjévé tettél. Bejártuk Európát, utaztunk, buliztunk, rengeteg barátot szereztünk, és hála neked, annyi élményt zsebeltem be, amit más 50 év alatt sem. 1987 nyarán megkérted a kezem, szeptemberben összeházasodtunk, folytattuk a közös életünket, és összesen 35 közös évet tudhatunk magunk mögött.

Emlékszel? Együtt újítgattuk, szépítgettük a pesti lakásunkat; sosem felejtem el, amikor a budiajtó volt az étkező asztalunk, és majdnem bepisiltem a nevetéstől, amikor nem tudtad leakasztani a zsanérról. Biztos voltam abban, hogy veled akarok lenni, és legalább egy tucat gyereket akartam tőled, mert tudtam, hogy nálad jobb embert keresve sem találnék. Szerencsére hamar összejöttek a gyerekek, és három év eltéréssel egy tucat helyett "csak" két gyönyörű kislánynak adtam életet. Emlékszem, amikor Bettivel vajúdtam, te inkább elmentél az állatkertbe kismajmokat nézni, olyan ideges voltál. Mennyit nevettünk ezen... Akkor még nem is sejtettem, miket tartogat a közös életünk.

A pesti szomszédainkkal olyanok voltunk, mint egy nagy család: egykorú gyerekek, baráttá lett felnőttek, nagy közös társasozások, nevetések, szülinapok és szilveszterek, átcsacsogott éjszakák, aztán valami elkezdett megváltozni...

Nekem csak az tűnt fel, milyen sokat ülsz kint Lalával a teraszon, és tudtam, hogy isztok, de nem érdekelt különösebben. Aztán a piálgatások egyre hosszabbra nyúltak, de sokáig nem tűnt fel, hogy ez nem egy hóbort, hanem függőség. Az elmúlt 25 évünk így telt, csak 1997-től már Csopakon. Elhagytuk a főváros zaját, a barátok szép lassan szétröppentek, Lala meghalt, de téged ez sem rémített meg. Pedig vele is az alkohol végzett.

Lettek új barátaink, új munkánk, továbbra is jól éltünk, de te nem tudtál megszabadulni a függőségedtől, és akárhogy próbáltam, nem tudtalak kihúzni onnan. Pedig én mindent megpróbáltam. Jártunk elvonón, párterápián, a lelki támaszod voltam, orvoshoz hordtalak, és egész életed során támogattalak. Én mindent, de tényleg mindent megtettem hogy boldog legyél. Könyörögtem, sírtam, ordibáltam, imádkoztam, kértelek, hogy vigyázz magadra és hagyd abba ezt az önpusztító életmódot, és persze a lányok is, hiszen szükségük volt az apjukra.

Sosem tudtál magyarázatot adni arra, miért csinálod ezt, hiszen olyan szép életünk volt...Vagyis lehetett volna. Minden egyes hullócsillagot látva azt kívántam, hagyd abba az ivást, és a születésnapi kívánságaim sem magamról szóltak. Egész életemben azon voltam, hogy neked jó legyen, de mindhiába.

Nem tudtalak megmenteni

Sokat gondolok rád, mert te leszel életem végéig az egyetlen, örök nagy szerelmem. A férjem, a gyermekeim apja, a lelkitársam, a támaszom. Gyakran csengenek a szavaid a fülemben, "Majd ha meghalok, neked könnyebb lesz", de tudod nem az elmúlt, küzdelmes évekre emlékszem vissza, amikor próbáltam életkedvet könyörögni beléd, hanem azokra, amikor még minden szép volt. Annyiszor mondtam neked, hogy

és talán nem is értetted, miről beszélek. Pedig még mindig erre gondolok, ha belém mar a fájdalom, hogy többet nem láthatlak. Hogy olyan jó lett volna téged megmenteni...Soha, senki nem értette, miért nem menekülök el a problémák elől, és hagyom a francba az egészet, de szerettelek minden egyes porcikámmal, és mindig arra gondoltam, hogy ha én sem támogatlak, mégis mi marad neked? Már nem féltelek, mert elmentél, már több mint fél éve odaát vagy. Talán most jött el az ideje annak, hogy csak magamért, és a lányokért aggódjak, és szép lassan kiélvezzem a nagymamaság minden pillanatát, de nélküled már semmi nem lesz ugyanolyan. Amíg élek, nem fogom tudni elfogadni, hogy nem tudtalak megmenteni. És azt sem, hogy ezt az utat választottad.

Nyitókép: Shutterstock