Újrakezdés: Meghalni és megszületni

Hol vagyok? Mi ez? Vár, ő még mindig ott vár rám. Nem itt kellene lennem! Egy ágyban fekszem. Igen, egy fehér ágyban fekszem, ő pedig ott áll mellettem. Mennem kell, de nem tudok kijutni. Kiáltani akarok, de nincs hangom. Sötét van, nem tudom kinyitni a szemem! Mi ez? Még érzem azt az illatot, szúrós és éles. Jól van, nyugodj meg, nincs baj. Az előbb még fogtam a kezét, lehunytam a szemem, épp csak egy pillanatra. Hallom a hangját. Kér, hogy ne menjek, kér, hogy maradjak vele. De fájt, annyira fájt. Azt akartam, hogy elmúljon, de nem így, nem ilyen hirtelen. Érzem a könnyeimet, de nem tudom megérinteni az arcomat, nem vagyok biztos abban, hogy valóban sírok. Várjunk csak! Már nem is fáj. Talán félnem kellene, nem is tudom. Kezdek feloldódni valami kellemes és csodás érzésben.

Olyan édes, olyan puha. Csak még egy pillanatra odabújok és megyek. Mozdulnék, de nincs talaj a lábam alatt. Még egy kicsit elidőzöm itt, és visszatérek hozzá. Tenger, melegség, csak pár percet kérek. Sötét van, de nincs bennem félelem, nem látok, mégsem érzem szükségét egy ölelő karnak. Ritmusos dobolás. Ez jó, megnyugtat, ellazít. Biztonság, otthon. Nem hiszem, hogy el akarok innen menni. Pedig vár, valaki vár engem. De ki? Egy arc homályos képe sejlik fel előttem. Ringatózok tovább. Minden perccel egyre teljesebbnek érzem magam.

Időnként hallok hangokat: óvatosan odalopakodnak mellém, és leheletnyi könnyedséggel végigsimítják arcomat. Minden tökéletes, mégis motoszkál bennem egyfajta furcsa balsejtelem. Mintha nem érdemelném meg. Kissé összerezzenek, sőt, vad kapálózásba kezdek. Dolgom lenne. A marionett bábuk érezhetik így magukat, akiket drótok rángatnak le-fel, jobbra és balra. Hirtelen felemelkednek a levegőbe, majd visszaesnek a földre, hogy furcsa és torz játékot kezdjenek velük megint. Elalszom.

Gyanítom, hogy egyre többet vagyok ébren, mégsem ezek az időszakok határozzák meg az általános közérzetemet. Érzem, és egyre bizonyosabb vagyok abban, hogy valamit elfelejtettem, valamit félbe hagytam. Oh, de ez a szoros, mégis rugalmas kötelék úgy ragaszt magához, mint a méz. Gyengéden fog közre. Érzem, hogy megnyugodhatok. Darabokban hull le rólam a felelősség és a kétség. Nem akarok tovább ragaszkodni ahhoz, amit igazából már nem is tudok, csak sejtek.

Szétárad bennem a szeretet. Annyira jó itt. Imádom a melegséget, ami minden pillanatban biztosít az oltalmáról. Időnként kinyitom a szemem, világos és sötét foltok váltakoznak előttem. Olyan megnyugtató, olyan szép. Érzem, hogy van bennem valami mélység, de már nincs kedvem alámerülni. Mozog a lábam, mozog a kezem, és ehhez nem kell megerőltetnem magam. Igazából, csak úgy létezem, annak a szépségével, hogy biztos helyen vagyok. Tudom, hogy itt kell lennem. Hol máshol is lehetnék? Minden olyan könnyűnek, olyan végtelenül egyszerűnek tűnik. Hirtelen valami kavarogni kezd, nyugtalanná válok. Nem tudom, csak érzem, hogy vége.

Lüktető pánik lesz úrrá rajtam. Nem akarok menni, maradni akarok! Olyan jó volt itt, nem lehet, hogy csak ennyi járt belőle. Szorítás, félelem. Nem megyek! Rám tapad, nem ereszt. Elég ebből! Kényelmetlenül feszengek, nem jó ez így. Hol a tengerem? Mi történik? Érzem, ahogy valami az arcomhoz tapad, a karom az oldalamhoz préselődik. Sose lesz ennek vége? Hirtelen enyhül a szorítás, irtózatos fényesség csap meg. Kinyitom a szemem, belém mar a világosság. Nehéznek érzem magam, fázom, valami megmarkol, húz. Eddig bírtam. Pánikroham kerülget, ordítanék, és ordítok is, hangom betölti a teret. Tapogatnak. Ne nyúljanak hozzám!

Valami változik. Puha melegség, kérlek, ölelj még. A ritmusos dobolás megnyugtat, most jó. Felnézek, egy arc körvonalait látom. Erről eszembe jut valami régi, valami, amire már nem emlékszem.

Nyitókép: Shutterstock