Gyűlölöm magam, amiért szégyellem a gyerekem...

Isten látja lelkemet, vártam, hogy gyerekem legyen. Amikor összeházasodtunk az én gyönyörű, okos szerelmemmel, és ő a fülembe súgta, hogy "pár év, és megkoronázzuk az életünket egy tökéletes gyermekkel", a szívem repesett az örömtől.

Esténként sokszor beszélgettünk róla, hogy egy ilyen kivételes kombinációnak, mint mi vagyunk, muszáj továbbadnunk a génjeinket. A gyerek nálunk burokban fog születni, és nekünk majd csak azon kell törni a fejünket, melyik külföldi egyetemen tanuljon tovább.

Amikor egy este a párnám alatt találtam egy pozitív terhességi tesztet, úgy éreztem, nincs megállás, nem lehet olyan kívánságunk, ami ne teljesülne. Átöleltem a feleségem, és azt mondtam neki: egyszerűen verhetetlenek vagyunk. Már láttam magam előtt, amint a kis trónörökös meghódítja a világot, mi pedig büszke szülőkként együtt sütkérezünk a sikereiben.

Megszületett. Kisfiú lett. Hű, de nagyon boldog voltam! Annyira szerettem volna, hogy fiú legyen, és íme! Ha rajtam múlik, mindig érezni fogja, hogy ezüstkanállal a szájában született. Az én gyerekemnek mindenből a legjobb jár.

Aztán valahogy minden megváltozott. Mintha mindaz, ami addig történt velünk, csak egy szép álom lenne, kegyetlen ébredéssel. Semmi nem úgy alakult nála, ahogyan más gyerekeknél. A világ a szokásos rendjében működött, teltek a napok, a hetek, a hónapok, de a kisfiunk nem működött együtt az idővel.

A védőnő egyre többször csóválta a fejét. "Már ezt is tudnia kellene" - mondta gondterhelten. Mi pedig - mint a halálraítéltek - vártuk, hogy hivatalosan is kimondja valaki, hogy a gyerekünk szellemi fogyatékos.

Persze vittük mindenféle fejlesztésre. Sokáig még magunk előtt is tagadtuk a nyilvánvaló tényt, hogy ő soha nem lesz olyan, mint a többi gyerek. Hogy a mi kisfiunknak hiábavaló az az ezüstkanál. Hétéves lett. Így-úgy eljutottunk valameddig, de a diagnózis egyértelmű. Egész életében segítségre szorul majd. Az a helyzet, hogy nem bírom. Nem tudok ezzel megbirkózni.

Forrás: Shutterstock

A feleségem csak titokban sír, én viszont dühös lettem, haragszom az egész világra, és ez mindenre hatással van. Nem tudom felfogni, hogyan történhetett ez meg velünk. Szégyellem, hogy ő az én gyerekem. És ez a szégyen elveszi tőlem az életet, mert tudom, hogy nem szabadna így éreznem, de nem tudok ebből szabadulni.

Nézem az arcát, meglátom a nyálat, ami végigfut a szájából egészen a nyakáig. Tudom, hogy meg kellene törölnöm a száját és megsimogatnom, de nem megy. Szétfeszít az ellenállás, szétszakít a kudarc. Igen, a kudarc. Életünk legnagyobb vállalása nem sikerült. Ez nem élet. Nem a mi életünk.
Anyám azt mondja, a lényeg, hogy mi mindent megteszünk és támogatjuk abban, hogy a lehető legtovább eljusson a fejlődésben.

Apám csak csendesen üldögél, amikor együtt vagyunk, de látom az iszonyatot a szemében és a sajnálkozást: "Szegény fiam..." Én pedig minden közös programot hárítok a gyerekes kollégákkal. Nem viszem el magammal, nem mutatom meg, nem beszélek róla.

Hogy mit jelent apának lenni? Nem tudom, hogy valaha is érezni fogom-e. Az egész belső világom tiltakozik az érzés ellen. Nemcsak őt, tulajdonképpen magamat is szégyellem. És rettegek a jövőtől. A jövőtől, ahol még negyven év múlva is egy felnőtt férfi testében lakozó kisgyereket kell istápolni. Semmi, de semmi nincs, ami reményt adna.

Tegnap le kellett váltanom a feleségemet a játszótéren. Behúzott nyakkal, karba tett kezekkel ültem a padon, figyeltem a homokozót. Tudtam, ha valaki most odaülne mellém és megkérdezné, hogy melyik az én gyerekem, egy másik kisfiúra mutatnék. Igen, arra a kis eleven ördögfiókára, aki láthatóan mindenkit az ujja köré csavar. Olyasmi voltam én is gyerekkoromban. Talán még hasonlít is rám. Igen, rá mutatnék, semmiképp sem arra a gyerekre, aki hétévesen a kétévesek között üldögél, mert az az ő szintje.

Megszúrtam szándékosan magam a padból kiálló szöggel. Akartam a fizikai fájdalmat. Reméltem, hogy az legalább elvonja egy pillanatra a figyelmemet arról, amit belül érzek. Kétségbeesetten vágytam arra, hogy fel tudjak állni a padról, hogy oda tudjak ülni a homokozó szélére és át tudjam ölelni a gyereket, aki a fiamként született meg. De nem tudtam megtenni. És ezért méginkább haragudtam rá. Rá, aki minden illúziótól megfosztott, mindentől, amit magamról és a jövőről gondoltam.

Róbert történetét Bali Edina Zsanna jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek