Benedek Tibor halála fájdalmasan idézte fel anyám elvesztését...

Természetesen sajnálom és együttérzek a családjával, de nem ismertem személyesen Tibort. A klasszist, a nemzet hősét. Bár 2018-ban láttam őket a feleségével, Pannival. Azt hiszem, azóta a pillanat óta hiszek újra az igaz szerelemben. Addig csak olvastam róla, hogy nagy a harmónia közöttük, akkor viszont a saját szememmel láttam, és bensőmmel érzékeltem, mi a szerelem. Ez a két nagyszerű ember kimondhatatlanul mély összeköttetésben él. Csoda volt. Hálás vagyok, hogy láthattam.

Most pedig - mivel Pannihoz volt szerencsém az életben is párszor - nem tudok nem rá gondolni. Nem tudok nem azon töprengeni, hogy hogyan lehet megküzdeni a megküzdhetetlennel. Meg lehet? Meg fog küzdeni, mert ott a két félárván maradt gyermek. Istenem, eddig fel sem fogtam, milyen csoda, hogy az anyám 24 éves koromig élt. Ha 47 évesen halt volna meg, akkor 8 évesen lettem volna félárva.

Rettegtem anyám elvesztésétől. Nyolc éves voltam, amikor életmentő műtéten esett át. A műtét rettenetes óráiban azt kívántam, hogy ha meghal, temessenek engem is vele. A nagyágyunk ágyneműtartójában próbáltam elképzelni, hogy milyen lesz majd a koporsóban lenni. Nem is emlékszem már, hogy kik voltak körülöttem. Nem hiszem, hogy 8 évesen túl sokat lehettem egyedül. Mégis csak annyi maradt meg, hogy ha az anyám eltűnik, nem lesz többé, akkor csak a végtelen magány marad. Akkor meg már jobb is meghalni.

Az én anyám életben maradt, és éveken keresztül minden egyes este hálát adtam ezért. Aztán, ahogy felnőttem egyszeriben elkezdett távolodni, zsugorodni a félelem, hogy egy nap majd nem lesz. Talán picit úgy éltem, mint mások, akiknek relatív egészséges anya jutott. Ugyan fáj bevallani, de magától értetődőnek vettem, hogy van, hogy létezik, hogy bármikor felhívhatom. Vagy éppen megtehetem, hogy nem veszem fel a telefont, mert majd visszahívom.

Aztán az utolsó telefonbeszélgetésünkkor furcsa szívfájdalom fogott el. Egy rossz érzés. Valami különös. De elengedtem. Akkor még nem tudtam, hogy az lesz az utolsó telefonbeszélgetésünk. Majd másnap megtudtam, hogy mit jelent a HALÁL. Milyen hirtelen tud lecsapni, és mennyire éles - soha be nem forró - sebet tud maga után hagyni. Űrt, ami az első napokban fizikailag fáj. Mintha tényleg meg akarna szakadni a szív. Nem érted, hogy hogyan és miért létezel te még...

És most már tényleg nincsenek szavak, elfogytak, de lehet, hogy ezek is feleslegesek voltak.
Panni, Barka, Mór, szeretném mondani, hogy osztozunk a fájdalmatokban, de valójában, sajnos, ez lehetetlen. Mi csak a kezeinket tördelve reménykedhetünk, hogy erősek tudtok maradni.

Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?

Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)
Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Origo