Elnyomás alatt: ilyen egy bántalmazott nő élete!

Igyekeztem kimozdulni a négy fal közül és új értelmet keresni az életemnek. Nem volt hosszú folyamat. Egy baráti társaságban belebotlottam valakibe, akiben akkor tévesen a "megmentőmet" láttam. Onnantól felpörögtek az események, az életem pedig hirtelenjében 180 fokos fordulatot vett.

A mai napig emlékszem a pillanatra: szilánkokra tört bennem a boldogságba vetett hitem, gyűlöltem magam, és végtelen megalázottság kerített hatalmába. Ugyanakkor nem a pofon fizikális valójába készültem belehalni, hanem a nyomokba, amiket a lelkemben hagyott. Persze, mit tettem? Próbáltam elhessegetni a vészjósló gondolatokat és úgy felfogni, hogy hibázott, emberek vagyunk. Nem lesz ilyen többé, hiszen szeret engem. Pedig nem így volt.

Mondanom sem kell, senkinek nem beszéltem a dologról, mintha a hallgatásommal meg nem történtté tehettem volna az első fizikai bántalmazást. Éltük tovább az életünket, és hamarosan összeköltöztünk. A viták szinte mindennaposak voltak, mindig akadt valami apró dolog, ami egyikünknek nem tetszett.

Mert nem volt elég, hogy a külvilágnak azt mutattuk, milyen példás és boldog életet élünk, esküszöm, én még saját magammal is elhitettem. Holott valójában minden nappal egyre kevesebbnek éreztem magam, és pontosan láttam, hogy egyáltalán nem vagyunk egymáshoz valók. Állandó feszültségben, non-stop vitákban éltem.

Rövid időn belül többszöri szét-, majd újra összeköltözésen is átestünk, és én még ekkor sem mondtam azt, hogy elég. Féltem a magánytól. Igen, ennyire féltem attól, hogy újra magamra maradok. Odáig fajultak a dolgok, hogy már nonszensz mesékkel próbáltam magam is meggyőzni, hogy miért nem szabad szakítanunk. Pedig nemhogy nem szabadott, de egyenesen kellett volna - még a legelején.

Az állandó gyanúsítgatások mellett, miszerint én félrekacsintgatok, feltűnt, hogy ebben a kapcsolatban az öröm is egyedül az enyém. Amit elértem, csak magamnak értem el, és nem volt kivel megosztanom. Minden sikeremet elkönyvelte azzal, hogy "jól van", meg "kit érdekel". És még ekkor sem léptem le, pedig nemhogy nőnek, de embernek sem éreztem már magam mellette rég. (De legalább nem egyedül aludtam el esténként, nem igaz?!)

Sokáig tartott, míg újra megtaláltam önmagam. Tanultam belőle, így nem bánom, hogy keresztül kellett mennem ezen. Erősebb lettem, és sokkal inkább tudom értékelni a valódi jót: örömöt, megbecsülést, hálát, hűséget, kitartást, szeretetet, szerelmet. Ha pedig üzenhetnék a fizikai/lelki bántalmazott nőknek, csak annyit üzennék: többet értek ettől! Ne féljetek véget vetni a boldogságnak álcázott pokolnak!

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock