19 évesen mélyvénás trombózis: A halál közelsége erősebbé tett!

A lány hitt az orvosnak, azonban a fájdalom nem múlt, csak változott. Egyre lejjebb fájt, már nem is a hasa, inkább a lába. Egyik reggel, mikor ismét az orvoshoz indult volna, nem bírt kikelni az ágyból, olyan iszonyú feszítő fájdalom volt a lábában. Az édesapja kocsiba tette és nyomás a legközelebbi kórház. Azonnal bent tartották. Fogalma nem volt mi történik, mindenki ijedten tekintett rá, az édesanyja pedig csak annyit mondott: "Istenem, ugye nem az, amire gondolok?!".

A lány élete a "kezdő" orvos belátásán múlt. Vidéki kórház lévén nem rendelkeztek olyan felszereltséggel, hogy biztonsággal vállalják az esetet, így átszállították a legközelebbi nagyobb kórházba. Ez a szolnoki Hetényi Géza kórház volt - azóta is hálával tartozom nekik, hogy ilyen szaktudással álltak hozzám. Mert a lány én voltam...

14 éve történt, de egyes pillanatai élénken élnek bennem, mások pedig olyan halványan, mintha csak egy filmet néztem volna. Egy biztos: nem rossz emlékként gondolok vissza rá, mert sok mindenre megtanított, leginkább arra, hogy mire vagyok képes. Gyenge, törékeny lányként kerültem kórházba, előtte sosem hittem, hogy ilyen történhet velem, ahogy senki sem hiszi. Aztán egyszer csak a kórház intenzív osztályán találtam magam.

A mentősök hófehér arccal álltak előttem, mikor megtudták, hogy mekkora a baj... Az intenzív osztályon minden pisszenésemre ugrottak, én voltam a "nagy szám", körülöttem mindenki vagy kómában volt, vagy haldoklott. Mellettem a néni meg is halt időközben, a másik oldalamon fekvő negyvenes családapa nevére pedig azóta is élénken emlékszem. Az arcát sosem láttam, de minden reggel ébresztgették, hátha magához tér...

Elképesztő erőt ad, hogy mit éltem túl: két hetes mozdulatlan fekvés, 0-24-ig infúziós vérhígító kezelés, melynek mellékhatása hasmenés, hányinger, vérkeringés összeomlás. Édesanyám minden nap hozta nekem 80 km-ről a házi kaját, bedagadt szemmel, mert átsírt minden éjszakát, hiszen nem tudták, hogy mi lesz. A kismedencei vérrög bármikor elindulhatott volna a szív felé... Ha ez megtörténik, akkor ez a cikk most nem születik meg. Ám nem így lett! Ki kellett, hogy tartsak, és én mindent megtettem ezért. Erős voltam, mert az akartam lenni.

A kapilláris erek jól működtek, így megmaradhatott a lábam, nem volt gond, hogy a főér elzáródott. A kis ereknek köszönhetően az orvosok feloldották az elzáródást, így volt esély a teljes felépülésre, ami meg is történt. Két hét mozdulatlanság után - nem túlzok - újra kellett tanulnom járni. Félóra egy helyben ülés alatt is el tud az ember gémberedni, képzeld el ezt hetekig! Először három lépés, majd elmehettem az ablakig, majd az ajtóig... Egy hónap után hazaengedtek. A szüleim és az orvosok a széltől is óvtak. A mosdóba se mehettem hetekig egyedül, hogy ha elájulok, azonnal mellettem legyen valaki.

Vagy éppen nem: a nehéz pillanatokban ugyanis sokszor felvettem a fülhallgatót és a fülembe üvöltettem a GreenDay-t. Csak ez az egy CD-m volt akkor - igen cd, discmanről... ☺ Azóta sem hallgattam ezt az együttest, de akkor elképesztő megnyugvást adott a zenéjük.

Utólag kiderült, hogy öröklött betegségről van szó, de mára már csak az óvatosság és a napi két "bogyó" maradt. Na, és persze a rengeteg erő, önfegyelem, amit kaptam ezzel a "kalanddal".
Ezúton is hálás köszönet mindenkinek, aki akkor mellettem állt (és azóta is ezt teszi). Főként a családomnak és az orvosoknak, akik nem adták fel, hanem kitartottak mellettem - még ha nem is hittek minden percben a felépülésemben.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock