De én nem tudtam megnyugodni. Egyetlen dolog zakatolt a fülemben: "Meddőség." Ennek a szónak pokoli ereje van. Csak 18 éves voltam, de egy pillanat alatt felnőttem. Addig a gyerekvállalás egy távoli képként lebegett a jövőmben. "Ja, igen akarok gyereket. Asszem. Majd. Egyszer. Majd ha épp minden együtt áll. Meg már kipipáltam ezt vagy azt a bakancslistámról."
De amint elkezdte mutogatni az orvos azt a sötét foltot az ultrahang képen, hirtelen csak arra tudtam gondolni, hogy kell a francnak a karrier meg az utazás. Bulizni sem akarok. Csak édes istenem, add meg nekem, hogy anya lehessek!
Csokoládéciszta. Nem is hangzik olyan rosszul - nyugtattam magam. De aztán kimondta a másik nevét: endometriózis. Olyan ismerősen cseng... Anyámtól hallottam, amikor arról mesélt, hogy 6 éven át próbálkoztak. Orvostól orvosig, gyógyszeres kezelések, vetélések - sőt, még egy gyógyszerkísérleti programból is kitették őket, mert rontották a statisztikát. Csoda, hogy összejöttem. Egy olyan csoda, amihez két ember lelkének meg kellett roppannia.
Ezt én nem akarom. Azt mondja a doki, hogy stressz okozhatja. Hülye érettségi! Ha tudom, hogy ez az ára annak, hogy felvegyenek a jogi egyetemre, egyetlen tételt sem tanulok meg...
Műteni kell. Hogy engem? Hát azt biztos nem. Mert az rossz. Hogy miért rossz? Nem tudom. De mindenki csoda gyógymódokat ajánl helyette. Hosszú évek sora következik diétával, akupunktúrával, teákkal, hormonnal. "Biztos nem vagy kibékülve a nőiességeddel." "Anyád"- mormolom magamban mindahányszor ezt meghallom. Fáradt vagyok a sok küzdelemtől.
Megtalálom azt az orvost, aki ennek a specialistája. Könyörög, hogy műtsünk. De nem hagyom magam. Kérdezi: miért? Nincs értelmes válaszom. Mert mindenki hüledezik. Mintha az valami kudarc lenne, hogy nem "öngyógyítottam". Pedig kb. nulla kockázattal járna a beavatkozás. Én mégis húzom az időt. Egy újabb endometriózis jelenik meg a belemen. Ezt már kockázatos megműteni. Ha megremeg az orvos keze, ki kell vezetni a belemet a hasfalamon.
Végül elfogadtam, hogy műteni kell. De kudarcként fogtam fel. Mert hát a szomszédasszony fodrászának a húga is tornával meg vitaminokkal gyógyította ki magát...
Még mindig húzom az időt - de aztán beadom a derekam. Műtünk. Még a szervezetem is tiltakozik ellene: minden időpont előtt pár nappal felmegy a lázam. Végül egy nővérke jön rá: "Nem lázcsillapító kell ide, hanem Xanax."
Betolnak a műtőbe. Kitolnak a műtőből. Anyám halálra vált arcát látom meg először. Háromszor tovább tartott a beavatkozás. Kiderült, hogy több, mint száz pici endometriózis volt szerte a hasamban. Már szinte a vesémnél is találtak párat.
Telnek az évek. Rettegek. Túlhúztam. Nem szabadott volna ennyit várni a műtéttel. Mi van, ha összenövésem lett a sok cisztától?! Mi van, ha egy induri-pinduri pici cisztát nem talált meg a doki? És az az apró kis dög fog megakadályozni abban, hogy anya legyek?
Aztán jött a szerelem. Jött az esküvő. És jött a kérdés: mikor jöjjön a baba? Még olyan fiatalok vagyunk... Még annyi helyen nem jártunk... De tudtam, hogy ha nálam baj van, akkor sok-sok év fog kelleni, hogy helyrehozzák. Ha helyre tudják hozni... Nekem két lehetőségem van: vagy picit korábban jön a baba, vagy ha "ideális" időben vágok bele, talán nem is leszek anya soha.
Tavaly belevágtunk. Most két hónapos a kisfiam. Miközben ezt a cikket írom, a mellkasomon alszik. Hallgatom a szuszogását, és nem győzök hálát adni a sorsnak, hogy nem "tanított móresre" azért, mert évekig kuruzslóknak hittem a csodálatos és fantasztikus orvosom helyett, akinek az élet legnagyobb ajándékát köszönhetem.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.